Nehéz dolog unokának lenni. Annál csak nagypapának nehezebb. Mert a nagyapa már most azon gondolkodik, hogy mi lesz ebből az unokából, ha megnő? Tűzoltó vagy katona? Esetleg más? Komolyan firtatja, nézi a kis jövevényt, s megpróbál mindenféle elméleteket szőni jövendő sorsáról.

Addig is nagypapa viccelődik, ezzel leplezi, miféle súlyos kérdések foglalkoztatják a lelkét. Mondja is a hároméves:

– Papa mindig bolondozik. – És vigyorog.

De van úgy, hogy az unoka, aki persze egy galambszelídségű arany gyerek, hozzá hasonlót nem hordott a föld és a többi; szóval a galamb egyszerre megmérgelődik, s nem elég, hogy dúl-fúl, mint a viccben az agresszív kismalac, hanem garázdálkodni kezd. Borogatja a székeket, ide szalad, meg oda, s már az anyukája is rászól, hogy nem kéne, mert a széknek fáj, vagy ilyesmi; de ő csak folytatja, akár az a megvadult bika a versben.

És akkor a vicces nagypapa lehajol hozzá, megfogja mindkét vállát, és némileg emelt hangon közli vele a székborogatás tárgyában támadt ellenérzéseit.

Unoka ilyenkor természetesen sírva fakad, és roppant módon fel van háborodva.

– Senkit sem akajok látni! – visít, és durcásan elvonul.

Nyilván, minden méregnek megvan a maga oka. Leginkább, hogy az unoka nem aludta ki magát rendesen, és így folytonos hivatali teendői – játékok számbavétele – „nálunk jobb játékok vannak” –, az elmosatlan tejescsupor rituális kiöblögetése, villanyok le- és felkapcsolása, ágyon való ugrálás, nagypapa hasán csúszkálás, nagymamától ebéd utáni édesség kikövetelése – „olyan finomságot akajok, amit én szejetek!” –, egyszóval ez a sok minden az unokát (Móra Ferenc az érdekérvényesítés minden más szempont elé helyezése s megvalósításának erőszakos módja miatt unokáját ősembernek hívta) rendesen elfárasztja. Ilyenkor nem kiabálja lelkesen a gyereknek gyártott dartsjáték célba dobálása után, hogy én győztem, én, én, én, nem akar már minden létrára felmászni, és már a kertben termett földieper sem tudja megvigasztalni. Lelkében sötét felhők gyülekeznek, kijelenti, hogy egyedül akar bemenni a lakásba pisilni, és az ajtóból még visszanéz, hogy ráförmedjen az odakint ácsorgó őseire (anyukáját is beleértve): – Ne álljatok itt! Menjetek innen! Ne nézzetek!

Nagypapának sem könnyű azért, mint feljebb próbáltam célozni rá. Mert nagypapa időnként olvadozik ugyan, mikor az agresszív kismalac néhanap megöleli őt – nagy kegy egy ekkora méltóságtól! –, máskor viszont, ha egy ezredévben egyszer rászól az unokára, akkor nagypapának lelkiismeret-furdalása van. Hát hogyne, mikor tulajdonképpen ő, vagyis a nagyapa kezdte a tombolást, mikor azt találta mondani, hogy „megpuszilom a hasadat”. Ettől indult be aztán a kialvatlan csíkos hátú a székeket borogatni.

Normális üzletmenetben, ha az unoka eleget aludt, rövid úton elintézi az ügyeket. Ne szólj rám, mondja, ezt egészen tisztán ejti ki, semmi raccsolás, selypegés vagy ilyesmi. Alapvető dolgokban az ember nem sumákol. Prioritások vannak. Anya például egy eléggé fontos prioritás. De azért már vagy fél évvel ezelőtt megjelent egy másik is, amit néhány kör szobákban való szaladgálás után fejtett ki:

„Szeretem magam, amikor szaladok, és akkor is, ha nem.”

És ez igazából egy haiku. Költő lesz ebből a vadmalacból, akárki meglássa, gondoltam, némi önelégültséggel, és mindjárt rendszerbe helyezve az önszeretetet az indulati kitörésekkel, hiszen mint az köztudomású, a költők igencsak egoista és impulzív emberek.

Mindez nyár elején történt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a kismalac óvodás lett.

Első nap meg is mondta az óvó néninek, hogy ide többet nem jövök, a dadusról meg idehaza fejtette ki, hogy csúnya és gonosz. Nyilván, mert fel akarta segíteni a cipőjét, és azt csak anyának szabad, amúgy meg megy egyedül is.

De hát a muszáj az nagy úr. Lassan-lassan beleszokott a kismalac a rendbe, és újabban már játszik is a többiekkel, felszabadultan tornázik és énekel velük együtt. Teljesen azért nem békélt meg, viszont újabb haikukat nem hallunk tőle, és az indulatos kitörések is elmaradtak. Ha nevetünk a bemondásain, legfeljebb annyit jegyez meg, sajnálkozva, lefittyedt ajakkal, hogy „nagyon vicces”, és az iránt érdeklődik anyunál, hogy a szülők, ha szeretik a gyereküket, akkor miért viszik el őket óvodába…

Időközben haláleset is volt a családban, anyósom adta vissza a lelkét a teremtőjének. A temetésen Bende, vagyis az unokám megkérdezte, hogy a földben van-e a mennyország? Hiszen oda tették be a dédit egy jó nagy dobozban. Mondtuk, hogy csak a teste.

Ám a mennyország az valami príma hely lehet, mert például ott Toldi Miklóssal is lehet találkozni. Ha meghal az ember. A nagy erejű hős tetteivel egyébként nagymamája ismertette meg, s így mostanában Toldi roppant fontos helyet foglal el Bende életében.

Ma pedig az ebédnél megkérdezte, hogy nekem van-e apukám. Mondom neki, hogy régen meghalt. Anyukám? Ő is.

De majd hamarosan találkoztok a mennyországban, ugye?

Úgy bizony.

Jó lesz nektek ott, állapítja meg, mert a mennyországban nem kell óvodába járni.

Nem költő már a gyerek, nem ám. Filozófus lesz, akárki meglássa!

Hogy aztán mégiscsak tűzoltó vagy katona? Az elfogult nagyszülők szerint kizárt. Mert aki már most lételméleti kérdésekkel foglalkozik, az ugye… nem, azt nem állítom, hogy a mi unokánk a legokosabb a világon, de mindenesetre közelít hozzá. Ez nem is kérdés.

Gáspár Ferenc