„A vershez naponta kell visszatalálni”

Szentes Zágon fotója

Karácsonyi Zsolt 1977-ben született Aradon, József Attila-díjas költő, műfordító, a Helikon irodalmi lap főszerkesztője, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnöke, egyetemi oktató. Legutóbbi verseskötete 2015-ben jelent meg A Krím címmel. Jelenleg Kolozsváron él és alkot. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint TamásHa jól számolom, négy éve jelentkeztél utoljára verseskötettel, számíthatnak mostanában az olvasók újdonságra tőled? Gratulálván a friss MMA ösztöndíjadhoz, reménykedem, hogy egy katalizátor lesz a következő évek munkája során. Milyen terveken dolgozol jelenleg?

Karácsonyi Zsolt: Az Erzsi nevű mozdony mindenképpen megszólal a prózakötetben, aminek nekivágtam. Kisregény lesz, ha minden igaz. Durván hangozhat, de a főszereplő mellett mellékszereplőket is beengedek a szövegbe, tehát: nem lesz könnyű dolgom. Már most előfordul, hogy kihajolnak, ordibálnak és el akarnak tűnni… A jövőre megjelenő verseskötettel, remélem, könnyebben boldogulok.

BTA szerencsések, akik a megfelelő hangulatodban kaptak el, hallhattak már irodalmi rendezvényen improvizálni, rendkívül hatásos, hihetetlen élmény, ugyanakkor sosem értettem, miért oly ritkák ezek az alkalmak, és miért nem jegyződnek le, adódnak ki azok a versek. Hogyan működik, mi a titok, és miért nincs több belőle?

KZs: A Füstösben, hajdani kolozsvári, korsók általi lélekcsiszolóban kezdődött. Ültünk Csortán Marci bábművésszel és hirtelen kipattant, ha a színész nem kell megszólaljon, miért nem lehet a verset a levegőbe írni. Írtam is egy szonettet a füst kellős közepébe, élőszóban. De az egész mégiscsak a boldog emlékezetű, avagy az „isteni” Prospero asztalainál fejlődött ki (Molnár Attila romkocsmájában). A nagyrabecsült asztaltársaság egészen jól bírta, hogy akár fél órán át is „impróztam”. Titok, titkos összetevő nincs. Akinek olyan az agya, bármikor képes rá, ha a kellő feszülten-nyugalmi állapot összejön. Az alkalmak megritkultak, mert a Prospero is bezárt, és más fogyasztói munkahelyeket is ritkábban látogatok mostanában. Kiadni, lejegyezni, felvenni őket? Eszembe sem jutott – ez a műfaj tényleg csak azok számára létezik, akik akkor és ott Vannak.

BTE-MIL elnökként aktívan szervezed, alakítod az erdélyi irodalmi életet. Hogyan látod ezt belülről, és benne a saját könyveid? Mire figyelsz, kit olvasol?

KZs: Szerencsére csak az erdélyi irodalom egy részét „szervezem” (szervezzük inkább). A teljes irodalmi élet alakítása, formába öntése nem szerepelhet és nem is szerepel a céljaim, céljaink között. Az Erdélyben létrehozott irodalmi események képlékeny egészként hatnak, és ez igen jól van így. Belülről, és ehhez nem kell sebészi vélemény, semmi sem olyan, mint kívülről. Az a vagány, amikor a kollégák és a közönség is jól érzi magát az irodalmi életben, annak eseményein. A saját könyvek, művek népszerűsítésére nem hagytam elég időt magamnak eddig. Ami a figyelmet illeti: igyekszem az új elméleti szakszókincset is észben tartani, döbbenten, gyakorta egyetértve figyelem, mit írnak a legifjabbak, vagy azt, hogy a nyáron milyen pompás világirodalmi áttekintést hozott az olvasóknak a Forrás folyóirat. Az elmúlt évad könyvei közül – vers: Király László: Sziklarajz; próza: Balázs Attila: Szökés a bolhacirkuszból; dráma: Tetemre festés. Kortárs spanyol drámák.

A Helikon lapszámbemutatója Budapesten

BTMennyire könnyű a mai fiatalokban felkelteni az érdeklődést az irodalom iránt? Annak idején számodra milyen volt a „kolozsvári iskolában” érni költővé?

KZs: Akiben nincs meg, abban lehetetlen, ám ők igen kevesen vannak. Mindenki érdeklődik az irodalom iránt, legfeljebb nincs tudomása róla. Középiskolákban, tömegközlekedésben – mi több: irodalmi rendezvényeken is látszik, hogy sokakat érdekel az irodalom, csak akadnak, akik az irodalom egyes változatai kapcsán nem érzik meg: az már vagy még irodalom. Mire Kolozsvárra kerültem, túl voltam a Hétfejű zsákmány című antológia anyagának összegyűjtésén. Saját táskaírógépemen gépeltem be két példányban az anyagot kilencvenhétben, ami aztán meg is jelent a Mentor gondozásában – és elsüllyedt, sajnos, egyetlen bemutató után. De a kilencvenes évek közepétől rendszeresen járogattam Kolozsvárra, ’96-ban az első Bretter Körön is sikeresen túljutottam. Kolozsvár jó iskola, adott egy emelt szintű elvárásrendszer: ki mit kell tudjon ahhoz, hogy például költőnek tekintsék.

BTRengeteg dologgal foglalkozol, hogyan férnek meg ezek egymással, hogyan néz ki egy átlagos napod,és mikor marad időd alkotni? Mi inspirál, mikor találsz vissza a legkönnyebben a papírhoz?

KZs: A nap reggel, még hat óra előtt indul, éjfél előtt ér véget, általában. Nem merült fel soha a megférés kérdése, a dolgok egymás mellé kerültek – nincs más lehetőség: rendszerezni kell őket. Velemszületett lustaságom munkatempóval leplezem önmagam és a világ előtt. A vershez naponta kell visszatalálni, megírod, és minél inkább sikerült, annál nehezebb újrakezdeni. Ha nem távolodsz el tőle, biztosan elveszíted.