Karácsonyi Zsolt 1977-ben született Aradon, József Attila-díjas költő, műfordító, a Helikon irodalmi lap főszerkesztője, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnöke, egyetemi oktató. Legutóbbi verseskötete 2015-ben jelent meg A Krím címmel. Jelenleg Kolozsváron él és alkot. – Bálint Tamás interjúja.

Bálint Tamás: Ha jól számolom, négy éve jelentkeztél utoljára verseskötettel, számíthatnak mostanában az olvasók újdonságra tőled? Gratulálván a friss MMA ösztöndíjadhoz, reménykedem, hogy egy katalizátor lesz a következő évek munkája során. Milyen terveken dolgozol jelenleg?

Karácsonyi Zsolt: Az Erzsi nevű mozdony mindenképpen megszólal a prózakötetben, aminek nekivágtam. Kisregény lesz, ha minden igaz. Durván hangozhat, de a főszereplő mellett mellékszereplőket is beengedek a szövegbe, tehát: nem lesz könnyű dolgom. Már most előfordul, hogy kihajolnak, ordibálnak és el akarnak tűnni… A jövőre megjelenő verseskötettel, remélem, könnyebben boldogulok.

BT: A szerencsések, akik a megfelelő hangulatodban kaptak el, hallhattak már irodalmi rendezvényen improvizálni, rendkívül hatásos, hihetetlen élmény, ugyanakkor sosem értettem, miért oly ritkák ezek az alkalmak, és miért nem jegyződnek le, adódnak ki azok a versek. Hogyan működik, mi a titok, és miért nincs több belőle?

KZs: A Füstösben, hajdani kolozsvári, korsók általi lélekcsiszolóban kezdődött. Ültünk Csortán Marci bábművésszel és hirtelen kipattant, ha a színész nem kell megszólaljon, miért nem lehet a verset a levegőbe írni. Írtam is egy szonettet a füst kellős közepébe, élőszóban. De az egész mégiscsak a boldog emlékezetű, avagy az „isteni” Prospero asztalainál fejlődött ki (Molnár Attila romkocsmájában). A nagyrabecsült asztaltársaság egészen jól bírta, hogy akár fél órán át is „impróztam”. Titok, titkos összetevő nincs. Akinek olyan az agya, bármikor képes rá, ha a kellő feszülten-nyugalmi állapot összejön. Az alkalmak megritkultak, mert a Prospero is bezárt, és más fogyasztói munkahelyeket is ritkábban látogatok mostanában. Kiadni, lejegyezni, felvenni őket? Eszembe sem jutott – ez a műfaj tényleg csak azok számára létezik, akik akkor és ott Vannak.

BT: E-MIL elnökként aktívan szervezed, alakítod az erdélyi irodalmi életet. Hogyan látod ezt belülről, és benne a saját könyveid? Mire figyelsz, kit olvasol?

KZs: Szerencsére csak az erdélyi irodalom egy részét „szervezem” (szervezzük inkább). A teljes irodalmi élet alakítása, formába öntése nem szerepelhet és nem is szerepel a céljaim, céljaink között. Az Erdélyben létrehozott irodalmi események képlékeny egészként hatnak, és ez igen jól van így. Belülről, és ehhez nem kell sebészi vélemény, semmi sem olyan, mint kívülről. Az a vagány, amikor a kollégák és a közönség is jól érzi magát az irodalmi életben, annak eseményein. A saját könyvek, művek népszerűsítésére nem hagytam elég időt magamnak eddig. Ami a figyelmet illeti: igyekszem az új elméleti szakszókincset is észben tartani, döbbenten, gyakorta egyetértve figyelem, mit írnak a legifjabbak, vagy azt, hogy a nyáron milyen pompás világirodalmi áttekintést hozott az olvasóknak a Forrás folyóirat. Az elmúlt évad könyvei közül – vers: Király László: Sziklarajz; próza: Balázs Attila: Szökés a bolhacirkuszból; dráma: Tetemre festés. Kortárs spanyol drámák.

BT: Mennyire könnyű a mai fiatalokban felkelteni az érdeklődést az irodalom iránt? Annak idején számodra milyen volt a „kolozsvári iskolában” érni költővé?

KZs: Akiben nincs meg, abban lehetetlen, ám ők igen kevesen vannak. Mindenki érdeklődik az irodalom iránt, legfeljebb nincs tudomása róla. Középiskolákban, tömegközlekedésben – mi több: irodalmi rendezvényeken is látszik, hogy sokakat érdekel az irodalom, csak akadnak, akik az irodalom egyes változatai kapcsán nem érzik meg: az már vagy még irodalom. Mire Kolozsvárra kerültem, túl voltam a Hétfejű zsákmány című antológia anyagának összegyűjtésén. Saját táskaírógépemen gépeltem be két példányban az anyagot kilencvenhétben, ami aztán meg is jelent a Mentor gondozásában – és elsüllyedt, sajnos, egyetlen bemutató után. De a kilencvenes évek közepétől rendszeresen járogattam Kolozsvárra, ’96-ban az első Bretter Körön is sikeresen túljutottam. Kolozsvár jó iskola, adott egy emelt szintű elvárásrendszer: ki mit kell tudjon ahhoz, hogy például költőnek tekintsék.

BT: Rengeteg dologgal foglalkozol, hogyan férnek meg ezek egymással, hogyan néz ki egy átlagos napod,és mikor marad időd alkotni? Mi inspirál, mikor találsz vissza a legkönnyebben a papírhoz?

KZs: A nap reggel, még hat óra előtt indul, éjfél előtt ér véget, általában. Nem merült fel soha a megférés kérdése, a dolgok egymás mellé kerültek – nincs más lehetőség: rendszerezni kell őket. Velemszületett lustaságom munkatempóval leplezem önmagam és a világ előtt. A vershez naponta kell visszatalálni, megírod, és minél inkább sikerült, annál nehezebb újrakezdeni. Ha nem távolodsz el tőle, biztosan elveszíted.