Sokáig hallgattunk. Hónapok teltek el, hogy te sem szólaltál, meg és én sem írtam neked kerti levelet. Aztán egyszer csak egy késő nyári estén a lugasban üldögélve azt kérdezed, mikor írom le végre filozófiám? Azt kérdezed, hogy végtére is mi az én teóriám? Mit gondolok az „élet nagy kérdéseiről”?

Ezen mindketten elmosolyodtunk.

De te tovább folytatva azt mondtad, hogy végtére is minden paradoxonokba fut bele, és képtelenek vagyunk megérteni a végső kérdéséket, mint például, hogy mi volt a világ keletkezése előtt, vagy mi lesz a világ vége után? Létezik-e egy örökké jelenvaló végtelen metafizikai valóság – nevezhetjük akár Istennek is –, vagy mi végesként képtelenek vagyunk felfogni, mit jelent a végtelen, halandóként sosem érthetjük meg, mit jelent az örökké, ezért ha létezik is ilyesmi, akkor sem érthetjük meg soha? És mit jelent az elmúlás, a halál számunkra? Ha minden, ami keletkezik, egyszer elmúlik, akkor miért keletkezik? Miért élünk, és miért halunk meg, és ha már meghalunk, akkor mi lesz mindannyiunkkal? S ha úgyis elmúlunk, akkor miért van inkább élet, mint hogy nincs? Már éppen megszólaltam volna, amikor azt mondtad, a kozmosz jelenlegi tudásunk szerint egyetlen pillanatban keletkezett, s előtte nem volt idő, és most úgy tudjuk, hogy egyszer majd minden csillag kihuny, minden kihűl, és a végtelen üresség és sötétség honol majd a világmindenségben. Miért, és mi az, hogy végtelen?

Belekortyoltam a teámba és elgondolkodtam kérdéseiden, de főleg azon, hogy hogyan válaszoljak neked? Milyen formában? Szeretlek és ismerlek is, talán mondhatom, hogy már barátok lettünk, s a barátok azért is barátok, mert megértik egymást, mert nem két külön univerzumnak látják egymást, hanem egynek. Osztoznak tehát érzéseikben, életükben, gondolataikban is. Ilyen barátok lettünk mi, s mivel ismertelek, már tudtam, hogy ezekre a végső és szenvedélyes kérdéseidre nem tudok elég jól válaszolni. Bocsáss meg nekem ezért is. Nemcsak azért, mert kevés a tudásom mindehhez, hanem mert benned már elkezdtek kialakulni a válaszok, amiket kérdésfeltevéseid mutatnak. Mindenkinek el kell buknia, aki gondolkodik. Mindenki tévedhet, aki valamit el mer gondolni a világról. Én sem leszek kivétel, és te sem lehetsz az – gondoltam –, és azt kérdeztem tőled, hogy próbáltad-e már nem az értelemmel, nem intellektuálisan megközelíteni ezeket a kérdéseket?

Próbáltad-e már a szíveddel megérezni, hogy mit váltanak ki belőled ezek a kozmikus képek, mint a világ keletkezése és elmúlása? Megérezni az élet szépségét és törékenységét, a világmindenség nagyságának erejét? Ismerlek, és tudom, hogy minden intellektuális bakugrásod mögött egy mélyen érző ember rejtőzik, aki nemcsak elgondolni tud nagy kérdéseket, hanem át is tudja azoknak súlyát érezni. Mert egy dolog feltenni a kérdést, hogy létezik-e az örökké jelenvaló végtelen metafizikai valóság – akit nevezhetünk akár Istennek is –, és egy másik dolog hinni benne. A hitet éppen olyan nehéz megérteni, mint Istent. Mégis tudjuk, hogy van és nincs. Van, akinek van hite, és van, akinek nincs. Tudjuk, hogy elveszíthetjük a hitünk, és azt is, hogy megtalálhatjuk újra. Tudjuk, hogy ez nem magyarázat mindenre, de segíthet. Például én nem hiszem, hogy az univerzum a semmiből lett és a végső kialvás felé tart. Szerintem nem teljesen értjük, hogy mi van az általunk tapasztalható világ előtt és után, nem tudjuk elgondolni végesként a végtelent és az időben az időtlenséget, még ha fogalmaink vannak is rájuk. Lehetséges, hogy korlátozza értelmünk önmagunk végessége. Ugyanakkor mégis némi reményt adhat képzelőerőnk és leleményességünk arra nézvést, hogy a művészetek és a tudományok révén mindig kicsit jobban megérthetjük, hogy miért élünk?

Azt javasoltam neked tehát a nyár végi lugasban üldögélve, hogy olvass filozófusokat és költőket. Amire te azt válaszoltad, hogy te vagy az egyetlen nem filozófus, aki több filozófust olvas, mint a filozófusok. Ezen aztán megint elmosolyodtunk mindketten, és ebben a pillanatban ez a mosoly volt a legbölcsebb válaszunk minden végső kérdésre.

Weiner Sennyey Tibor