Vásárolunk. Ünnepek előtt különösen. Visszük magunkkal vásárlásainkra kicsi gyermekeinket is. Még az esti órákban is, amikor pedig már ágyban kellene lenniük. De mi nyugodtan tologatjuk őket a bevásárlókocsikban, sokszor még csak nem is sietősen. Minden polcnál megállunk, tanakodunk, kézbe vesszük a portékákat. Aztán vagy visszatesszük, vagy bekerül a többi áru közé az egyre jobban megtelő vásárlókocsiba.

Elterjedt szokás lett a vásárlás, nem egyszer szórakozásnak, időtöltésnek is azt választjuk. Végül már nem is szükségleteink ellátására szolgál. Ha rossz kedvünk van, akkor azért, ha jó kedvünk van, akkor meg azért megyünk vásárolni.

Dicsekszünk is vele: tudunk vásárolni, sőt, jól tudunk vásárolni. Mindig csak azt a portékát vesszük meg, amelynek nagyon kedvező az ára, ami nagyon megéri. Amit nagy pazarlás lenne ott hagyni. Ilyenkor már nem érzékeljük, hogy az a pazarlás, ha valami olyasmire költjük el a pénzünket, amire nincs sem nekünk, sem senki hozzánk tartozónknak föltétlen szüksége. Valóságos nyereségnek, sikernek tekintjük a pénzünk kiadását.

Milyen jó lenne, ha észben tudnánk tartani, hogy a pénz kiadása a legtöbb esetben veszteség. Hiszen meg kell, hogy keressük, meg kell, hogy dolgozzunk érte. Életidőnket, erőnket, tudásunkat, tehetségünket adjuk oda cserébe.

Tényleg érdemes szórakozásból, könnyelműségből, később már szenvedélyből szétszórnunk, elherdálnunk mindezt?

Mert a vásárlás előbb-utóbb szenvedéllyé válik. Káros szenvedéllyé. Végletes formája az, amikor már nem mi határozzuk el, hogy vásárolni megyünk, hanem olyan erős késztetést, belső parancsot érzünk a vásárlásra, amelynek nem tudunk ellenállni. Már nem vagyunk ura a késztetésnek, épp hogy az uralkodik rajtunk. Van a vásárlási szenvedélynek is olyan mértéke, amelyet betegségként tartanak számon. Épp olyan nehéz kigyógyulni belőle, mint a dohányzásból vagy az italozásból. És épp olyan sokba is kerül.

Tudjuk, nem magától alakul ki bennünk ez a rossz szokás, ez a káros szenvedély. Nyilvánvaló, hogy számtalan vásárlásra ösztönző impulzus ér a nap minden percében mindannyiunkat. Mindenütt reklámokba ütközünk, plakátokon, újságoldalakon és a médiában is folyamatosan vásárlásra csábítanak minket. Kedves fiatal lányok vagy fiúk, esetleg gyerekek. Minden korosztályt célpontnak tekint a reklámipar, mindenki számára megtalálja a leghitelesebb, legvonzóbb hirdetést.

Ha nem akarunk a vásárlás rabjává lenni, ha nem akarjuk összes szabadidőnket, minden pénzünket ennek az egyre elterjedtebb szokásnak, szenvedélynek az oltárán feláldozni, nagyon észnél kell lennünk.

Egykor Odüsszeusz, a világjáró hajós, az árbóchoz köttette magát, nehogy engedjen a tenger veszedelmeit feledtetni képes szép leányok, a szirének csábító énekének. Mi is jól tesszük, ha tudatosítjuk magunkban a vásárlás veszélyeit, és szigorúan csak akkor megyünk boltba, „plázába”, ha a dolog elkerülhetetlen: ha például elfogyott otthon az ennivaló vagy az összes harisnyánkon lefutott a szem. Ilyenkor sem árt cédulát készíteni azokról a dolgokról, amikre föltétlen szükségünk van, és csak azokat a polcokat keresni fel, amelyeken az épp mindenképp szükséges áruk találhatók. Persze fontos, hogy tudjuk, mi hol lelhető fel. Ezért lehetőleg mindig ugyanabba az ismerős üzletbe járjunk. Ne kalandozzunk fölöslegesen a szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb, ismeretlen üzletházakban!

És fontos az is, hogy bevásárló útjainkra ne vigyük magunkkal fölöslegesen a gyermekeinket. Ne tanítsuk nekik, hogy a vásárlás a legfőbb szórakozás!

Mezey Katalin