Gáspár Ferenc írása Adam Zamoyski Varsó, 1920 című kötetéről

Hogyan nem tudta Lenin meghódítani Európát? – ez az alcíme Adam Zamoyski 2014-ben napvilágot látott könyvének, mely Lengyel Márknak, a kiváló fordítónak köszönhetően tavaly óta magyarul is olvasható. Az alcím jobban tükrözi a valóságot, azt a közel fél évig tartó ide-oda rohangászást és öldöklést a hatalmas lengyel és ukrán területeken, ami az akkori bolsevik Oroszország és az éppen csak újra létrejött, fiatal Lengyelország között zajlott.

A főcím ugyanis, a Varsó, 1920, illetve az ugyanebben a témában készült, és Magyarországon is bemutatott film, A varsói csata mintha azt sugallná, hogy csupán egy ütközet volt Varsó előtt. És igaz, hogy ez az ütközet nem kapott elég publicitást – a volt szocialista országokban nyilvánvalóan nem is tanították a második világháborúban győzedelmes Vörös Hadsereg jó húsz évvel korábbi fájó vereségét –, de mégsem egyetlen csatában mentették meg Európát a lengyelek a bolsevik áradattól.

Hát nem. Rengeteg csata volt, szakadatlan küzdelem egy olyan területen, amelynek egyes részei az éppen befejeződött világháborúban hétszer (!) cseréltek gazdát, hétszer fosztották ki, lőtték szét, erőszakolták meg, képletesen és valóságosan egyaránt. És az ott lakók akkor még nem is sejtették, hogy 1920-ban ennél még rosszabb időszak vár rájuk. Rosszabb, mert a kommunista Oroszország hadserege nem volt azonos a korábbival, a cári hadsereggel. Az egykori cári tiszteket a polgárháborúban a bolsevikok elkergették, katonáikat lázadásra, dezertálásra buzdították, az elhagyott hadosztályok sorait aztán képzetlen parasztokkal, munkásokkal, vagy különböző, lecsúszott egzisztenciákkal töltötték fel, s bár egy idő után az életben maradt cári tisztekből sokakat visszavettek, a legénység előtt ezeknek már nem volt akkora tekintélyük, mint korábban. Ezért aztán komisszárokat rendeltek melléjük, politikai tiszteket, akiknek feladatuk volt az igazi parancsnokok megvédése, de a besorozottak ideológiai „átképzése” is. Ennek pedig szerves része volt a gazdagok, így a lengyel úri világ, a lengyel tisztek elleni mindenféle borzalmak elkövetésének nem csupán engedélyezése, hanem az erre való buzdítás is.

De vajon miért fontos nekünk, magyaroknak ez a könyv, amely nagyrészt a lengyel hősiességről és Piłsudski marsall zseniális haditervéről szól, s melyről a Wikipedia csupán annyit ír, hogy a lengyelek Varsónál váratlan győzelmet arattak?

Többek között, mert nélkülünk, vagyis a magyar segítség nélkül ez aligha sikerült volna. Zamoyski részletesen taglalja a lengyel csapatok felszerelésének különbözőségeit, és azt, hogy ennek következtében, ha az egyik hadosztály tölténye kifogyott, a másiknak, harmadiknak hiába volt többlete, nem tudott segíteni a hiányt szenvedőkön. Mindennek oka a korábbi, több mint százéves feldarabolásnak volt köszönhető. Lengyelországot három birodalom – orosz, osztrák–magyar és porosz (német) – uralta, így a lengyel katonák nagy része a világháborúban ezek egyikében harcolt. Ezenkívül még ott volt a Franciaországban alapított Kék Hadsereg, aztán a korábban a Távol-Keleten harcoló Szibériai Dandár, a marsall lengyel légiói és sokan mások.

Tehát a hadianyag-, a lőszerszükséglet égetővé vált. A több százezer főt számláló hatalmas hadseregnek ezt az akkori magyar kormány biztosította, a MÁV, a Weiss Manfréd gyár és más vállalatok közreműködésével. Mindezt a fordító utószavából tudjuk meg, aki Varga E. László történész kutatásaira hivatkozik. Ezt a tényt a lengyel szerző nem említi. Zamoyski ugyan részletesen ír arról, miképpen nehezítette meg a bolsevik propaganda a Németországból Danzigon és más csatornákon keresztül érkező hadifelszerelést, hogy még az angol dokkmunkások sem voltak hajlandóak Lengyelországnak „dolgozni”, hogy Csehszlovákia is elzárkózott a segítségnek a területén való áthaladástól; hogy Belgium élelmiszert sem volt hajlandó küldeni a „fehér” lengyeleknek; ám a szerző a Románián keresztül eljuttatott magyar segítségről elfelejtkezett.

Kár. Főleg azért, mert ez egy jó stílusban, már-már irodalmi nyelvezettel megírt könyv, rengeteg olyan adalékkal, ami a mai beidegződések, nyugati- és más sztereotípiák „hagyományaira” szintén rámutat. Ilyen például az a szinte mérhetetlen szimpátia a bolsevikok mellett, akiknek a propagandája már akkor jobban működött, mint a hazájukért küzdő lengyeleké. Pedig ebben a háborúban a fentebb említett írni-olvasni nem tudó, fegyvert korábban soha nem látott orosz tömegek komisszárjaik vezetésével időnként sokkal borzasztóbb kegyetlenségeket követtek el, mint a második világháborúban, ahol már „csak” zabráltak, fosztogattak, agyonlőttek és erőszakoltak. A nagybetűs Nyugat szimpátiája mégis melléjük állt, mikor a lengyel csapatok megelőzve a tervezett orosz támadást és elfogadva Lenin kijelentését, ami szerint a Dnyeperig (Kijevig!) minden föld a lengyeleké: bevonultak erre a területre.

A kommunista Vörös Hadsereg polgárháborúban állt az ellene lázadókkal, így a lengyelek ellen akkor még nem tudtak számottevő erőket felvonultatni. Kijev elfoglalása azonban mindent megváltoztatott. Az egykori Rusz fővárosának eleste óriási hazafias lelkesedést váltott ki, az önkéntesek özönlöttek az orosz hadtestekbe. Az oroszok természetesen hatalmas számbeli fölénnyel, „emberanyagban” szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek, és így hamarosan már a lengyelek menekültek.

A seregek meg sem álltak Varsóig. Ekkor húzott Piłsudski zseniálisat azzal, hogy az északon és középen túlságosan előrerohanó vörösök orra előtt átirányított néhány hadosztályt délre, és míg most Varsóban csaptak az égig a hazafias lelkesedés hullámai, addig délről támadta oldalba a hosszas harcoktól és rossz ellátástól szenvedő Vörös Hadsereg alakulatait. A terv kockázatos volt, de sikerült, és még a nyugati megfigyelők rokonszenvét is visszanyerték. (Így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk maliciózusan.)

Innentől újból a lengyelek nyomultak előre, a szedett-vedett ruházatú vörösökkel szemben, akiknek sok esetben nem csupán lábbelijük, hanem fejfedőjük sem volt. Erről az időszakról kis túlzással azt írták a visszaemlékezők, hogy a kozákok lovai is annyira elcsigázottak voltak, hogy farkukat sem tudták meglengetni a legyek elzavarásához. Hogy mekkora tett volt Varsó és Lengyelország megmentése annak érzékeltetéséül írjuk le, hogy Lenin és Sztálin Berlin után már Prága, Budapest és Róma elfoglalásáról ábrándozott, a közeledő világforradalmat vizionálva. Nem véletlenül került az 1922-ben megalakult Szovjetunió címerébe a földgömb három világrészét – Ázsia, Európa, Afrika – betakaró kommunista jelkép, a sarló és a kalapács.

Zamoyski könyve rendkívüli értékeit nehéz felsorolni, mert nemcsak a háború egyes részleteire világít rá, de az orosz belső politikai harcokra is és a lengyel győzelem hosszú távú következményeire. Így például a már 1920-ban kiéleződő Sztálin és Lenin, valamint Szálin és Kamenyev közötti ellentétekre – vagy arra, hogy miért következett be húsz évvel később a katyńi vérengzés. Sztálin nem felejtett.

(Rézbong Kiadó, 2020; fordította: Lengyel Márk)