Czilli Aranka írása Lőrincz P. Gabriella Ahogy világra jöttünk című verseskötetéről

„Hány világon át bolyongsz / mindenki igazai között?” – Lőrincz P. Gabriella legújabb verseskötete, az Ahogy világra jöttünk ismét ilyen, nagy és nehéz kérdésekkel világít rá az emberélet olyan területeire, amiket olykor kényelmesebb homályban tartani, hiszen ha vizsgálódni kezdünk, ha válaszokat keresünk, talán fájdalmas és kényelmetlen felismerésekkel találjuk szemben magunkat.

„Én már összecsomagoltam […] / de az örömet hová tegyem, a fehérnemű vagy az ingek közé?” – A kötetben kibontakozó lírai én kiszolgáltatottan bolyong a relativizálódott értékek között, összecsomagol, állandó készenlétben áll, biztonságot, otthont keres. A jövő bizonytalanságát úgy próbálja megszelídíteni, hogy „napfényt enged az összepakolt múltra”, hiszen a biztos, otthonossá vált múlt gyöngéd őrzése és átmentése hordozza a túlélés reményét. Ez a lírai én ebben a kiszolgáltatott helyzetben ugyanakkor alázattal tudja fogadni a kényszerű változásokat, mert a hit bizonyossága a megtartó ereje. Tudja, hogy „az Isten sosem hibázik.”

A kötet négy ciklus köré épül: A Hegyek vigyáznak a történelem sodrásának, a háború kegyetlenségének kitett, tehetetlen ember vívódásait mutatja meg, ahol a fa, a hegy az evilági szentségek, az állandóság, a változatlanság, az erő metaforái.

„A koordináták lelketlenek” – mondja Parancs című versében. Nem a katona lelketlen, aki életeket olt ki, hiszen valójában ő is csak egy sebezhető ember, egy esendő, parancsot teljesítő férfi, aki este megsimogatja gyermeke fejét, és játékkatonásdit játszik vele. Ez a katona gyöngéd, szerető apuka, gyönge ember, aki lelketlen koordináták között mozog, feladatot teljesít.

Ebben a háborúban nemcsak az ember szenved. Szent Ferenc világszemléletére emlékeztet Lőrincz P. Gabriella világnézete: „Rettegésben a zöldülő fűszálak sem nőnek”; „De hová költözhet a visszatérő gólya?”. A kegyetlen, kíméletlen háborúban a világ minden teremtménye egyenrangú, és a béke hiányát szenvedi. Félő, hogy ha lesz is „a béke, akkor másmilyen lesz, mi megmaradunk fegyvertelennek.”

„Ha a diófám ágáról egy madár elrepül, / én összerezzenek.” – A magasan szárnyaló madár motívumához általában a szabadság gondolatát társítjuk. Ezért is döbbent meg ennyire az Elröpült a madár című vers záróképe: „Láttam látomásban és valósan, / várromokról gaz kezek / fűrészelik épp a madarat.” Minden nemzetnek megvannak a szent állatai. A magyarok turulmadara évezredes jelképe identitásunknak. Konkrét történelmi mozzanatból nő ki ez a fájdalmas verszárlat: a munkácsi emlékműről Ukrajnában lefűrészelik a turulmadarat. Amikor a szent állat lábait elfűrészelik, a nemzet gyökereit akarják elfűrészelni. Ennek látványa olyan trauma, olyan szimbolikus üzenet, amely kitörölhetetlenül beleég az azt elszenvedő egyén és közösség életébe.

A második, Tégy engem, mint pecsétet című ciklus az istenhit, az anyaság, az intimitás, a magánember legbensőségesebb világába engedi be az olvasót: „Úgy bújok be hozzád minden éjjel, / hogy elhiszem, holnap meghalok.” Ebben a részben különösen fontos szerepet kap a fa és a hegy motívuma. „Szép, barnatestű fák álmodnak a hegyoldalon.” Lőrincz P. Gabriella költészetében a fa már-már szentség. Összeköti a világokat, az évszakok változása közben is megmarad, túlél, virágzik, termést hoz, majd elhullatja leveleit, látszólag halott-kopáran áll az örömtelen hidegben, hogy aztán új tavaszt hirdetve ismét reményt hajtson. „Világok között állunk, / csak barnatestű fák vagyunk a hegyoldalon.” – Az ember, mint az életfa, a világfa ezekben a versekben egyszerre hordozza magában a mulandót, a sebezhetőt, az elpusztíthatót és az állandót, az elpusztíthatatlant, a mindent kibíró esszenciáját, az újra meg újra kihajtót.

A kötet harmadik ciklusa, a Földet magamra a halottak, az eltemetettek világa felé fordul. Emléket állít az anyának, a nagyanyának, de ugyanígy a szellemi élet nagyjait is egy nagy család elveszített tagjainak körébe sorolja, így hajt fejet Petőfi, Lator László, Gyurkovics Tibor előtt. Az idő- és értékszembesítés újra meg újra felbukkan ezekben a versekben, és tükrét tartja a változással együtt járó értékvesztésnek. A cikluscím egyes szám első személye a versek beszélőjét is idesorolja: az emlékezés folyamata már-már mementószerűen utal a saját végesség elkerülhetetlenségére: az emlékezés során a lírai én szinte önmagára is rászór egy-egy maréknyi földet, mint aki szoktatja magát a gondolathoz: mindannyian oda tartunk: „Mindennap anyákat temettem, / ma végre én fekszem a sírba. / Ezer liter földet magamra húzok, / anyaföld leszek, ahogy meg van írva.”

A vétkes című utolsó ciklus a bűnökkel terhelt ember arcait mutatja meg: „az olajszagú lángosevőt”, aki zsíros kezével összemocskolja a szentséget, és akinek távozása után a templom falai fellélegeznek, megtisztulnak. Ez az ember Lőrincz P. Gabriella képeiben ránc az Isten homlokán: „Mélységes ránc, kis gyilkos ember, / por vagy csupán, vagy kétmaroknyi.”

Az Ahogy világra jöttünk olvasása után a Rend című vers költői kérdése tartja nyitva bennem ezt a világot: „Látod, igaz, te is, hogy a történet vége mindig a pont?”

Nem látom. Hány pontból és mondatkezdő nagybetűből áll össze az emberélet? Hány mondat egy történet? Hány újrakezdés? Az ember, akit Lőrincz P. Gabriella versvilágában megismertem, minden pont után erőt vesz magán, és mondatkezdő szóvá lesz. Újrakezd, keres, ki- és becsomagol, otthont teremt. És elfogadja, hogy ez még mindig a történet része, és ez így van rendjén. Mert „az Isten sosem téved”.

Czilli Aranka

(Orpheusz Kiadó, 2024)