Voloncs Attila 19 éves, idén jelent meg első kötete, a Virágok esztendeje című történelmi regény az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola közös gondozásában. Egy kis erdélyi faluban, Kézdiszentléleken él. Fiatal kora ellenére számos irodalmi lapban olvashatók publikációi, egy írása bekerült a Magyar Napló Az év novellái 2017 című antológiájába. – Pánczél András interjúja.

Pánczél András: A Virágok esztendeje című kötetedet középiskolás korodban kezdted el írni. Más korodbeli fiatal általában minden egyébbel foglalkozik, de nem épp egy több mint 300 oldalas regény írásával. Mi motivált Téged, hogy évekig ezen dolgozz?

Voloncs Attila: Lényegében nem sokban különbözött az életem egy átlagos középiskolás fiúétól. Legfeljebb annyiban volt más, hogy a szórakozás és a folyamatos útkeresés mellett valóban készült a regény, eleinte titokban, majd egyre több ember beavatásával. Nehéz megmondanom, mi volt az első gondolatfoszlány, ami elindította bennem ezt a történetet, a folyamat első szakasza nagyon összemosódik. Egy márciusi napra emlékszem, 2015-ben jártunk, kilencedikes voltam, jóval naivabb és idealistább mostani önmagamnál. Talán ez hitette el velem, hogy meg lehet csinálni, mert tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy belebukhatok a próbálkozásba, hiába volt már tizenöt-húsz, az első oldal után abbahagyott regényötletem.

PA: A történet a XX. század elején játszódik, a magyar történelem nem éppen „legvirágzóbb” esztendeiben. Mi ihlette a témaválasztást?

VA: A témaválasztás nagyrészt történelmi érdeklődésemből fakadt. A regény másfél év történetét, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd az induló Horthy-korszak idejét öleli fel. Elcsépelt közhely, hogy a múlt által valamilyen szinten mindig a jelen problémáiról beszélünk, de a Virágok esztendeje esetében úgy érzem, ez hatványozottan igaz. Szintézisteremtő szándék munkált bennem, az objektív és pártatlan értékelés vágya – ami végső soron lehetetlen. Eszmei szempontból mégis megőriztem a kiindulópontomat: ítélet nincs, sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, sem Horthy Miklós fölött. A történelem háttér, s bár a külvilág erőteljesen beleszól a hősök életének alakulásába, az igazi drámák belül zajlanak.

PA: Maga a történet ugyan fikció, de rengeteg valós szereplőt, helyszínt s eseményt jelenítesz meg a könyv folyamán. A Tanácsköztársaságtól Trianonig nagyon hitelesen idézed meg a kor feszültségekkel terhelt és fordulatokkal teli politikai életét. Ehhez jóval több információra van szükség, mint amennyit egy középiskolás tankönyvből meg lehet tudni. Milyen forrásokat használtál, mennyi felkészülésre volt szükséged, segített-e ebben valaki?

VA: A kutatómunkában senki nem volt segítségemre, támogatást leginkább az által kaptam, hogy néhány barátom több-kevesebb rendszerességgel elolvasta az egymás után készülő részeket. Amit csak felleltem az 1918–1920 közti időszak történetéről, végigolvastam. A kézdivásárhelyi könyvtárban is megtaláltam Romsics Ignác vagy például Ormos Mária műveit, ha mégsem, más úton szereztem be őket. Aztán persze ott volt a nehezebben ellenőrizhető világháló. Nem csak történelmi munkákat olvastam: mivel a főszereplő az első magyar kommunisták körében mozog, rengeteg ideológiai írást is sorra kerítettem. Néhány részletben egész pontosan idéztem Marxot. Aprólékos munka volt, időnként megterhelő, de összességében nagyon élveztem.

PA: A könyved elején a mottóban Esterházyt idézed – nyílván nem véletlenül –, s rögtön válaszolsz is rá. Kik voltak még Rád hatással, van-e példaképed, kedvenc íród?

VA: Ez azért is nehezen megválaszolható kérdés, mert talán nem mindig az van hatással rám, akit éppen szeretek, vagy úgy érzem, nagyon befolyásol. Egy dolog a nyilvánvaló olvasói szimpátia és teljesen más az, hogy az általam írt szövegekben mi sejlik fel az olvasmányélményeimből, mivel az írásban – legyen bármennyire is fegyelmezett az ember – olyan tudatalatti folyamatok determinálnak minket, melyekről nem sok sejtésünk lehet. A regény írása idején talán Szilágyi István és Závada Pál voltak rám textuálisan is kimutatható hatással. Umberto Eco is vitathatatlanul etalon volt és máig is az. De nem akarom szűkíteni a kört: régi és kortárs, magyar és világirodalomból egyaránt igyekszem a lehető legtöbbet és legjobb minőségben olvasni. Tolsztoj vagy Nabokov éppúgy munkálkodik bennem, mint Kosztolányi vagy Rakovszky.

PA: Említetted, hogy 15 évesen kezdted írni a regényt, most 19 éves vagy. Ha ma fognál hozzá, mennyiben lenne más a végeredmény?

VA: Azt hiszem, mindenképpen tömörebb lenne, és talán kevésbé történelmi. Néhány év alatt nagyon eltolódott a figyelmem a tudatregény irányába, fokozottabban érdekel a lélektan, belevetettem magam Freudba, egyre jobban foglalkoztat Proust és Nádas Péter művészete, ennek hatását pedig saját írásaimon is érzem. Biztosan nem ez a regény kerülne ma ki a kezeim közül, még csak alappilléreiben sem.

PA: Könyvhétre jelent meg a köteted, Budapesten és Kézdivásárhelyen is volt könyvbemutatód. Milyennek érezted a fogadtatást az olvasók és a szakmabeliek részéről?

VA: Minden irányból csak pozitívumot kaptam. Természetesen az első, budapesti bemutató volt az abszolút mérföldkő, de Kézdivásárhelyen, hazai pályán is nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem ez természetes, hiszen itt a rengeteg ismeretlen érdeklődő mellett a rokonaim, gyerekkori barátaim is jelen voltak, jólesett az a feszült figyelem, amivel hallgatták a (talán nem is annyira izgalmas) válaszaimat.

PA: Hogy érzed, mennyire lettél részese a kortárs irodalmi életnek, milyen új szakmai kapcsolataid alakultak ki, illetve otthon, az iskolában mennyire változott a renoméd az által, hogy íróvá avanzsálódtál?

VA: A kérdés első felére egyelőre nem tudok megalapozott választ adni. Nem látom át a magyar irodalmi életet a maga teljességében, annyit viszont elmondhatok, különleges érzés volt az idősebb generációk alkotóival váltani pár szót a Könyvhéten. Az iskolában pedig kínosan ügyeltem arra, hogy ha körülöttem szinte mindenki máshogyan is kezd kezelni valamilyen szinten, az én viselkedésem ne változzon, semmiképpen ne használjam ezt ki. A barátaim számára például nem hiszem, hogy hirtelen nagyot változott volna a személyem: számukra a kötet előtti Voloncs Attila valószínűleg ugyanazokat a jellembeli tulajdonságokat hordozza, mint a kötet utáni, legyenek ezek akár pozitívak, akár negatívak. Én sem gondolok másként magamra. Az íróvá avanzsálódás nem történt meg, ugyanis – ha lehet ilyet mondani – belül mindig tényként kezeltem. Író szerettem volna lenni, szükséges lépés volt tehát, hogy előbb-utóbb írjak is valamit.

PA: Mik a további terveid? Készül-e a következő kötet?

VA: Készül, de nagyon más lesz. Előtérbe kerül a nyelv, valamelyest visszaszorul a történet. Bár lehet, hogy ezt is csak én gondolom. Mutattam már belőle részeket olyan barátaimnak, akik ismerik az elsőt és szerintük hamisítatlanul hordozza az eddigi stílusjegyeket is. Akkor hát ennyit a fejlődésről – gondoltam magamban.