Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kárpátaljai ösztöndíjasainak antológiáját szemléztük

Lőrincz P. Gabriella

Alba

Hajnal
Nem harangszó
De a mobilos ébresztőóra
Szétszakít
Még vagy kétszer öt percet ráhúzunk
Maradhatnánk reggelig
Ha már késünk
Úgyis mindegy indulni ma is nehéz
Bújjunk egymáshoz
Aztán
Téged az asszony engem a munka vár

Semmi

Csak semmi dráma
Ferenc napon így kell meghalni
Délelőtt kilenc és tíz között
Csöndesen
Egyedül
Nem zavarni nem várni senkire
Viaszszínű lettél
Letakartak és most várni kell
Napokig hogy a testedet földbe tegyük
Én nem értek az ilyesmihez
Mindig feketében járok
Nem tudom hogyan kell gyászolni
Próbálok valami fájdalmasat felidézni
De csak üresség van
Meg fagy
Soha többé nem kell hogy fázz

Anyátlanul apátlanul szülőtlenül
Fosztóképzőbe öltözve
Semmi sem változott

Marcsák Gergely

Tábori posta (limerick)

Szép regényt írt Vári Fábián.
Mereng a rágyánszká ármiján.
Ott szolgált két évet,
s NDK-s bigéket
ölelt hazai nimfák híján.

A vonatokról

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.

*

Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.

*

Egy apa a műszakra indulva
a sötét hajnalban rossz vonatra szállt.
Míg álmodó lányaira gondolt,
utastársává fogadta a halált.

Csornyij Dávid

Leónidasz halála után

A király gyertyalángja kialudt s viasztengerbe veszett;
ambróziát iszogatott egy túlvilági megállóban,
közben veszekedett Héraklész oszlopaival.
Az idő animált madárként faragta ki gondolatait,
cserregő poszáták élvezték az isteni realityt.

Hálátlanok

Nem vagyok antropomorf, ne képzelegj rólam.
Létem áttetsző, a pantheon-oszlop egy darabja.
Imádhatod a szél urát vagy az édesvízét, mindegy,
őket is Én alkottam, mert Deus Patreum, az vagyok.
Összeraklak titeket, bonyolult humán puzzle.
Az Istent is világra szültem.
Megittam egy földnyi özönvizet, s
egy darab fakereszt sem jut nekem?

Hálátlanok.

Mária, te vagy egyetlen behódolt teremtményem,
ha meghalsz, lelked szüzességét is elültetem,
földben nyugszik minden, csont, lélek s én veled.
Várom, hogy kinőj, transzcendens cédám leszel,
és az emberiség irigyelt kincse.

Kertész Dávid

Hívása fontos számunkra

–Üdvözlöm, Azirafael vagyok, miben segíthetek?
– Hogy ki?
– Azirafael, Kovács Azirafael, mennyei ügyfélszolgálat, miben lehetek a segítségére?
– Elnézést, mi ez?
– Imája az égre emelkedett, és hozzánk kapcsolt. Sajnos vonalaink túlterheltsége miatt a vezetőség jelenleg nem kapcsolható, így konszernünk az állandó ügyfélszolgálat létrehozása mellett döntött.
– Maga Isten?
– Nem, én Azirafael vagyok, a harmadik szféra szeráfja. Miben segíthetek?
– Hát…
– Segítek, a hozzánk befutott kérés szerint ön azt igényli, hogy menjen át a polgárjog vizsgán. Idézem: „Ó, Uram, csak azon a rohadt polgárjogon menjek át.” Helytálló ez így?
– Igen, de…Szóval megoldható.
– Sikerülni fog.
– Szóval átmegyek?
– Azt nem garantálhatom, jelenlegi üzletpolitikánk szerint biztatásban részesítjük a hozzánk folyamodókat, nem teljesítünk kívánságokat.
– De azt mondta, sikerül.
– Bízom benne.
– Már ne haragudjon, de ez elég kevés.
– Adatbázisunk szerint a félév tizenkét előadásából egyen vett részt, nem a legjobb átlag, de innen szép nyerni, nem igaz?
– Nem azért, de ez nem túl biztató.
– Csak higgyen magában, és tanuljon, végülis segíts magadon…
– Na, jó, nem erre gondoltam, amikor imádkoztam.
– Mármint, hogy hozzánk kapcsol?
– Arra sem…de nincs véletlenül egy másik elérhetőség? Esetleg egy felettese, aki illetékesebb a témában.
– Sajnálom, de nem kapcsolhatok feljebbvalót.
– Nekem egy jogász is megtenné, aki besúgná a válaszokat.
– Sajnálom, de nálunk nincsenek jogászok.
– Miért nem lep ez meg? De csak tud csinálni valamit. Mondjuk,juttasson ide egy kisebb csodát.
– Pillanat, nézem… Nem, sajnos kelet-európai készletünkben kifogytunk a csodákból.
– Akkor némi tudás? Tapasztalat? Mennyei intuíció, bármi megteszi.
– Van nálunk egy szakkönyv római jogból…
– Na, szóval…Mit keres magánál odafönt egy szakkönyv római jogból?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek.
– Na, jó, adja meg, kérem, a buddhisták számát.

Kopriva Nikolett

Az inggallérod mögött

Lassan elnyeltek a fekete ruhák.
Belakták a házad, egy sötét,
kirívó folt lett a puszta közepén,
tartalom és forma nélkül.
Áll, olykor lebeg, hív,
és magába kényszerít.
Az inggallérod mögött
láttam egyszer egy ösvényt,
mely ugyanúgy rejtett
mindent és semmit.
Sötét volt, mint az ármány.
Te csak annyit mondtál,
új mosószered van,
a nővéredtől, akit megevett a téboly
valahol a hegyek között.
Egyszer elvágtad az ujjad,
de nem vér folyt belőle,
hanem forró szurok.
Gyerekkori rendellenesség,
legyintettél,
és takargatni próbáltad
a feltörő, sűrű gőzt.

Tetraktüsz

Mint egykor,
törött lábú x-ek
és megoldott számok közt
járok fel-alá,
a kérdésekre legalább tíz
válasszal,
hiszem, hogy a létező
lineáris,
másképp maga alá temetne
a van,
és hogy az apránként kapott igazság
néha egyenlő
egy kerek hazugsággal,
így fogyunk.

Shrek Tímea

Anyu

Tegnap kádba fulladtam. Éreztem, ahogyan az orrlyukaimon keresztül a tüdőmbe áramlik a víz. Nem tettem a halál ellen semmit, arra gondoltam, hogy ez már egyszer megtörtént, még gyerekkoromban. Vártam. Láttam magamat, azt a barna, hosszú hajú kislányt, akinek az ápoló nem találja a karján a vénát. Azt is, ahogyan anyám visszafojtja a zokogását, és apámat is hallottam üvölteni:
– Csináljon már valamit!
Kezemből forróság terjedt szét az egész testemben, ugyanaz a beteg, lázas kislány lettem.
Az injekcióstű a vénámban maradt, amíg a fehérköpenyes újabb adag gyógyszert szívott fel az ampullából, aztán sírni kezdtem. A tenyerembe meleg vér folyt. Megrémültem, apám megint üvöltözött, anyám már hangosan sírt.
– Nem lesz baj – szóltam elcsukló hangon, bezártam a szemem,és lejjebb csúsztam a fotelban.
Amikor magamhoz tértem, anyám az ágy lábánál térdelt, és imádkozott. Hallottam minden szavát:
– Istenem, könyörgök, ne vedd el tőlem a gyermekemet, hiszen oly nehezen adtad.
– Anyu – szóltam közbe –,hányni kell.
Nem érkezett lavórt hozni, az ágyra hánytam. Pirosat, sűrűt.
– Ne haragudj.
Megtörölte a számat, az ölébe vett, magához szorított és sírt.
– Anyu, meg fogok halni?
– Nem, gyermekem, csak nagyon lázas vagy.
– Anyu, de én meg fogok halni. Melegem van, levegőt sem kapok.
Újabb hányás tört rám, anyám pokrócba tekert és az udvarra vitt. Hullt a hó. A ház előtt ott állt a fenyőfa, apu aznap vette. Már nem volt melegem, elaludtam.
Hallottam a mentő szirénáját, láttam fehér köpenyben felettem állni egy alakot. Mozdulni nem tudtam.
– Jobb neki itthon meghalni – mondta orosz akcentussal, aztán csapódott az ajtó, én megint hánytam, vas-ízűt, az orromon keresztül is, aztán pokróc, hideg, hánytam, bennakadt, anyám lenyúlt a torkomon, kihúzta. Aludtam.
Sziréna. Orvos. Pattan a véna. Vas-szag. Meleg. Hánytam, véreset. Dobogás. Apám befogta a lovakat a szekér elé. Emelkedtem, mentünk. Anyám sírt, rám csorgott a fagyos könnye.
– Anyu…
Gyógyszerszag. Apám segítségért kiabál, anyu zokog. Apu a karjaiban tart, szinte üvölt:
– Ne hagyják meghalni a lányomat!
Elmosódott fehérköpenyesek jöttek, elvettek apámtól, a hajam nehéz volt és büdös, lehánytam. Messziről hallottam még apámat ordítani, anyám sírt.
Fény. Hideg. Megint fehér alakok nyüzsögtek körülöttem. Kétoldali vizes tüdőgyulladás, mondta valaki. Tűket szúrtak belém, elmosódott a szürke plafon, elaludtam.
Hideg. A hajam vizes, nehéz. Kimásztam a kádból, felöltöztem, megmértem a lázam. 39,9 – pont, mint akkor. Köhögtem, véreset. Az erkélyre mentem, pokrócot tekertem magam köré, hullt a hó. A köpenyem zsebébe nyúltam a telefonért. Kedves, megnyugtató volt a hang.
– Anyu, segíts.
Hánytam, véreset, ajtót nyitottam, a szobába mentem.
– Anyu, meg fogok halni?
– Ezt már egyszer kérdezted. Nem, gyermekem, csak nagyon lázas vagy.
Sziréna, orvos, pattan a véna, vas-szag.

Tóth Dominika

Szonett

azt mondtad eltünteted a holnapot
helyére csillagokat szórsz ezüsttel
tenyerembe nefelejcseket ültetsz
míg én lelkemre igazgatom karod

lesz mikor nem menekülünk egymástól
árnyékom árnyékodban talál fényre
addig is feküdj szempilláim alá
mesélj valami szépet a szavakról

egyszer megszabadítasz önmagamtól
addig is benned hagyom törött felem
elevenen párolgok el nyakadról

nem hallok és táplálkozom a zajból
azt mondtad egy idő után könnyebb lesz
most azt várom hogy kilépj a falból

sanatio

a fájdalmak lassanként leváltak
rólam. minden kilométer sejtjeim
közül szakított ki egyet. azt akartam,
hogy én is elférjek egy darab kékjén
az égnek. megálltam volna akár egy
lábbal küszöbödön, ha megáldasz.

de az ablak elmosta előttem részeg
kezeivel a tájat, semmi sem tudott
megnyugtatni. a székek fehérek lettek,
az arcok feketék. nem volt, mi egyszerre
befogad és kilök, üres lett a testem
ahogy

a néma Isten üvöltött bennem

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018)