Az ökokritikában, illetve a természettel, a környezettel foglalkozó bölcsészettudományi kutatásokban – amelyek a nemzetközi tudományos színtéren a manapság divatos „environmental humanities” ernyőfogalma alatt szerepelnek – alapvetés, hogy a természethez való 21. századi hozzáállásunkat még mindig a romantika 19. századi elgondolásai határozzák meg. Ezek közül is az egyik legszembetűnőbb az, ahogyan egyszerre kezeljük a természetet tőlünk merőben eltérő létezőként és emberszerűnek, vagy legalábbis személyiségjegyekkel rendelkezőnek tekintjük.

Mielőtt a természet egyértelműen emberi jellemzőket kapott volna a modernitásban, már azelőtt is a humánumhoz képest volt elgondolva a radikális mássága. A fenséges tapasztalatára gyakorta szokták annak példáját felhozni, hogy az úri kisasszonyokat egy-egy magasabb hágóhoz vitték, így azok a mélybe tekintéskor a természet erejével szembesülve ájultan omoltak vissza a hintó bársonyülésére. Ez a példa nemcsak arra a felfogásra világít rá, amely a fenségest a megrázkódtatással vagy egyenesen a terrorral rokonítja, hanem arra is, hogy a természet rettenetesként, szörnyűként, sőt szörnyként jelenik meg ilyenkor. Ennek az embertelen, emberellenes szörnyetegnek a megzabolázásaként is értelmezhető a 19. század nagy közkertesítő projektje, amely a természet biztonságos, lehatárolt és elkerített formájával tette lehetővé a találkozást.

A természeti szörnyből e megszelídítés következményeként nemcsak kiállított látványosság lett az állat- és növénykertekben és a parkokban, hanem ezzel párhuzamosan felerősödött az a szólam is, amely édesanyaként hivatkozott rá, aki az embereknek gondját viseli, táplálja őket, és akiből végső soron az ember kifejlődött. A német vagy az angol romantika szeszélyes, néha büntető (Heinrich von Kleistnél például földrengés képében bosszút álló az Eljegyzés Santo Domingónban vagy A chilei földrengésben), máskor pedig vigasztaló, a fájdalmat csillapító (mint Percy Shelley-nek az Óda a nyugati szélhez című versében) anyatermészete mint megszólítható, ám sosem irányítható partner jelenik meg a művekben. Friedrich Kittler német irodalom- és médiatudós (1943–2011) az egyik korai írásában odáig merészkedett, hogy Goethe ismert versének, A vándor éji dalának végén található önmegszólítás („Nemsoká alszol te is”) az eredeti német sor („Ruhest du auch!”) hangszimbolikája miatt a halál mint utolsó sóhaj mellett egy kezdeti sóhajra is ráirányítja a figyelmet, mégpedig az anyai légzésre, amelyet a hason pihenő gyermek hallgat. Kittler a néhány éve magyarul is olvasható Lullaby of Birdland című írásában összeköti a német romantika természetkultuszát az akkoriban megváltozott csecsemőgondozási gyakorlatokkal: a bódító szerek helyett a kor pedagógus szakértői azt javasolták, hogy az anya énekeljen altatódalt, ezzel stimulálva a gyerek nyelvelsajátítási képességét. A tanulmány arra jut, hogy a mindig másikként megjelenő természet hangjai tulajdonképpen azoknak az anyai hangoknak feleltethetők meg ezekben a versekben, amelyekből a költészet születik, miközben a romantikus versbeszéd saját eredeteként a természet hangjait tételezi. Hiszen az értelem nélküli hangok hallásától indul a költő afelé a nyelv felé, amelyben saját verseit létrehozza, és ahogy a természetet soha nem tudja tökéletesen költészetté fordítani – legfeljebb hangulatfestő, hangutánzó szavakkal képes imitálni azt –, úgy ezekhez a „nyelv előtti” sóhajokhoz, gügyögésekhez sem lesz már soha hozzáférése.

Az anyaszerep inverze is megjelenik a természet személyiséggel való felruházásakor, és ez számunkra ismerősebb is a mindennapokból: amikor arról beszélünk, hogy gondoskodnunk kell a természetről, rendbe kell hoznunk, mert beteg, akkor gyerekszerepbe helyezzük, de legalábbis alárendeltként bánunk vele. Ezzel párhuzamosan magunkat olyan hatalommal ruházzuk fel, amely akármennyire a segítőkészség látszatát tartja fenn, egyben le is leplezi a narcizmusunkat: egyrészt azt a hitet, hogy van akkora erőnk, hogy a természetben maradandó kárt okozzunk, másrészt azt a felfogást, mely szerint a természet nem képes az önfenntartásra, ezért nekünk szükségszerűen be kell avatkoznunk (újra) annak érdekében, hogy a dolgok a szerintünk normális módon működjenek. Ez az elgondolás nem újkeletű, és szintén a romantikában jelölhető ki az eredete. Gondoljunk csak Mary Shelley Frankensteinjére, ahol a szörny elfajzása nem abból a szükségszerűségből fakad, hogy mivel különböző holttestek részeiből lett összeállítva, ezért eleve természetellenes, hanem saját bevallása szerint abból, hogy a teremtője magára hagyta. Nem nehéz ebben azt a logikát észrevenni, hogy amivel nem foglalkoznak, az elvadul.

És végül a természet jogi személyként is megjelenhet, ennek legkidolgozottabb kereteit pedig Michel Serres francia filozófus (1930–2019) tavaly magyarul is megjelent, A természeti szerződés című értekezésében találjuk. Serres szövegének egyik nagy érdeme, hogy a romantika óta rejtett előfeltételezést, vagyis hogy akár szörnyként, akár anyaként, akár gyerekként kezeljük a természetet, de mindenképp emberiesítjük, nem hagyja a háttérben. Serres eleve úgy teszi meg műve kiindulópontjául a természetet, hogy azt szerződéskötésre, tehát egy kölcsönös viszony létesítésére képes személyként gondolja el – aki tehát nem szorul gyámságra, nem beteg, nagykorú stb. Hogy sikerül-e ezt a szerződést megkötni vele, az pedig nem a mi feltételezett hatalmunkon múlik.

Smid Róbert