Farsang idején a jókedvről kellene beszélni. Hajdan amikor az év túlfordult legsötétebb napján, december 21-én, és minden nap egy hajszállal hosszabbnak mutatkozott, az emberekben felébredt a remény: tudták, hogy lassan véget ér a hideg és a sötétség hatalma, véget érnek azok a szigorú hónapok, amelyekben nem nő a fű, nem nyílik a virág, nem érik mag, nem terem gyümölcs. És minden nappal közelebb jön, elérhetőbb és megélhetőbb a tavasz, amikor majd mindenek megújulnak. Az eleven tavasznak a halott tél fölött aratott örök győzelme az élet győzelmét jelentette, ennek örültek, ezt ünnepelték a régiek. Tudták, persze, hogy tudták, hogy emberi erő soha nem volna képes kikényszeríteni ezt a győzelmet: az öröm oka az volt, hogy úgy van megalkotva a Világmindenség, hogy az élet mindig győzedelmeskedjék a halál fölött. Az élet kedvéért jött létre a Teremtés, a világ az örök megújulás jegyében áll, mert a Teremtő és a Teremtés jó.
Elgondolkodom azon, vajon ma miért nem érzek, miért nem érzünk a közös örömre ilyen ellenállhatatlan belső indíttatást farsang idején sem? Pedig ma is tudjuk, hogy: „Január, február, jön a nyár.”
Talán azért nem, mert a mai, nagyrészt városban lakó emberiség már nem érzékeli, hogy a sorsát olyan döntő módon meghatározná az évszakok fordulása, mint korábban a földdel és a földből élőkét. Mintha ma sokkal jobban függnénk a magunk alkotta világtól, az emberi társadalomtól, mint a régi emberek. És a magunk alkotta világban az évszakokat is mintha magunk alkotnánk: ha jól megy a dolgunk, van állásunk, pénzünk, családunk, egészségünk, akkor télen is felkeressük a Földnek azokat a pontjait, amelyeken épp tavasz vagy nyár van. Ha nincs, akkor szűkölködünk és búsulunk, még ha farsang van is, de ha nyár van is.
Valóban így van, de ez mégis csak a felszín: távolabb kerültünk ugyan a természettől, és sok emeletes, biztos építésű, fűtött városainkban a megszokott körülmények között nem tör ránk olyan elemi erővel a szél, a vihar, mint ahogy azt a védtelen, kis településeken vagy egyenest a erdőkben, pusztákon élők megtapasztalták és megtapasztalják. De azért azt is tapasztaljuk, a tévéből is nem egyszer látjuk, hogy időnként a legmodernebb városokat is elérik és letarolják a nagy természeti kataklizmák, mintha csak rá akarnák ébreszteni a világot arra, hogy létfeltételeinket ma is a természeti körülmények biztosítják. Ha nem is érezzük eléggé mesterséges fénykoszorúkkal elárasztott mindennapjainkban, milyen fontosak számunkra, mennyire függünk tőlük, a rendkívüli események rádöbbentenek technikai civilizációnk esendőségére. Hogy ha valaki vagy valami váratlanul lekapcsolja a villanyt vagy elzárja a gázcsapot, minden biztonságunknak és kényelmünknek azonnal vége van.
Ha szinte csak becsomagolva, feldolgozva, az ipar, a kereskedelem, az emberi ügyesség és leleményesség eredményeként jutunk is mindennapi táplálékainkhoz, azért azokat ma is a föld gyümölcseiként, a természet ajándékaiként kell, hogy tiszteljük. A forrásuk ma is – az ember által ugyan alaposan átalakított, rafináltan kiuzsorázott – természet, amely nélkül civilizációnk fenn nem maradhatna. Ha egy technikai képpel akarnánk kifejezni mai világunk alapvető természetfüggőségét, azt mondhatnánk, hogy az elektromos vezetékek végcsatlakozóját az ember a természet konnektorába dugja, mert csak onnan nyerheti a technikai eszközeihez, gépcsodáihoz nélkülözhetetlen energiákat.
Ha ezt alaposan végiggondoljuk, rájövünk, hogy mégis csak volna okunk a közös farsangi örömre. Hogy a természet rendje szerint ismét megújul a világ: a halott tél fölött győzelmet arat a tavasz, az eleven élet.

Mezey Katalin