Húszéves lehettem, vagy még annyi sem, amikor először eljutottam a tengerre. Az első találkozást egy jó barátomnak köszönhetem, aki kamaszkoromban afféle mentorként bánt velem, s amikor meghallotta, hogy még sosem találkoztam a tengerrel, beültetett az autójába és elvitt hozzá. Egyetlen napot és egyetlen éjszakát töltöttünk a tengeren, de azt hiszem, a végtelen horizonttal és az azúr kékséggel ekkor kötöttem örök barátságot. Ezután még számtalanszor kalandoztam partokon, szigeteken és a vízen is, mindig újabb és újabb részleteit tárva fel a tenger tengernyi arcának.

Ha a magyar ember a tengerre gondol, akkor elsősorban az Adriát érti alatta, s bár jártam a Csendes-, és az Indiai-óceánnál, az Atlanti-óceánnál is, s üldögéltem a Boszporusz felett, bevallom, ha a tengerre gondolok, én is az Adriát idézem emlékezetembe. Neked, akinek ezeket a kerti leveleket írom, biztosan megvan a saját tengered, ezért csak remélhetem, hogy némi elfogadással, megértéssel fordulsz elfogultságom irányába, ahogyan az Adriát az örök tengerrel, az emberi lélek legbelső tenger-képével azonosítom. Különösen a horvátországi Adriára gondolok, ahol a két évtized alatt, amióta a tengerre járkálok, nemcsak kalandokat, de barátokat is találtam. Kalandozni bárhol lehet, barátra lelni ritkán és nehezen. Különösen meg kell becsülni azokat a barátokat, akikkel a tenger iránt érzett szerelemben tudsz osztozni.

A tengerről írni egyszerre lehetőség és lehetetlen, kissé olyan, mint szinte minden fotó, amit az ember a tengeren készít, egyszerre szép és mégis kissé giccses. Nem lehet befotózni a napfelkelték és naplementék szépségét, s nem lehet befotózni az érzést, amikor az ember kora hajnalban, ébredés után úszni megy. Nem lehet elmondani, hogy kevés mámorosabb érzés van, mint meginni egy üveg helyi bort, verseket és regényeket olvasni és írni, csókolózni és szerelmeskedni itt, a tenger közelében. Mert amint leírom ezeket, a gyomorbajos, rosszérzésű, irigykedő emberek majd azzal vádolnak, hogy giccses, amit írok, s magam is naiv vagyok, de hát ha az igazi boldogság kissé giccses néha, s bizony naiv is, akkor nincs mit tenni. Nem is tudok máshogyan védekezni az ilyen vádak ellen, mint hogy azt tanácsolom, igyanak bort, olvassanak és írjanak, csókolózzanak és szerelmeskedjenek a tengeren, s megértik, hogy az élet, akkor igazán élet, ha élik. Az élet szereti a szépet és a jót, s az az ember, aki teret ad életében a szépségnek és a jóságnak, boldogságra lelhet. Hiába giccses és naiv ez a mondat, attól még igaz. Ilyen a tenger is. Van a szépségében valami giccses, de lehet ezt már mi emberek, a végtelen sok képpel és költeménnyel, mely róla szól, ragasztottuk rá, s már képzeteink erdejében nem is látjuk, milyen igazán a tenger. „Ki vagy te, tenger?” – ahogy Borges kérdezi felejthetetlen versében, melyet sok-sok éve fordítottam a tengeren, s most e levél mellékleteként elküldöm neked.

Hiszen nekem magamnak is mennyi mindent jelent, mennyi történet fűz hozzá, mennyi érzés, mennyi emlék, mennyi kép és költemény. Minden egyes alkalommal, amikor találkozok a tengerrel, újabb és újabb arcát ismerem meg, s rájövök, nem igazán tudom, hogy mi valójában a tenger. Nem csupán nagy, sós víztömeg, nem csupán horizont, napfelkéltekkel és naplementékkel, csillagos égbolttal és Holddal, árapállyal megélt bolygóélmény. Nem. A tenger él. Nemcsak a benne élő végtelenül sokféle, különös és csodás tengeri herkentyűk élnek, hanem maga a tenger is. Az Adria biztosan. S egész bolygónkon a tengerek valamiképpen összeélnek, együtt hullámzanak, életet teremtve és megtartva. Úszok a tengerben és úgy érzem magam, mintha anyám méhében úsznék, mintha egyetlen könnycseppben úsznék, mintha ott úsznék, ahonnan minden élet ered. Lenyűgöz az ereje és szépsége, s tőle tudom, hogy az igazán nagy erő a szépségben lakozik, s az igazi szépség erős.

Hosszan, nagyon hosszan tudnék még neked írni a tengerről, költőket és írókat idézni, mítoszokat és meséket regélni, de most csak annyit akartam mondani, hogy a tenger szép és igaz. És éppen ezért, ha teheted, látogass el a tengerhez időről időre, mártózz meg benne, s figyelj, hogy a tenger mire és hogyan tanít.

A savudrijai világítótoronynál, 2022. augusztus 3-án.

Weiner Sennyey Tibor

Jorge Luis Borges: El mar

Antes que el sueño (o el terror) tejiera
Mitologías y cosmogonías,
Antes que el tiempo se acuñara en días,
El mar, el siempre mar, ya estaba y era.
¿Quién es el mar? ¿Quién es aquel violento
Y antiguo ser que roe los pilares
De la tierra y es uno y muchos mares
Y abismo y resplandor y azar y viento?
Quien lo mira lo ve por vez primera,
Siempre. Con el asombro que las cosas
Elementales dejan, las hermosas
Tardes, la luna, el fuego de una hoguera.
¿Quién es el mar, quién soy? Lo sabré el día
Ulterior que sucede a la agonía.

Jorge Luis Borges: A tenger

Az álmok és (ó a rémület) előtt kanyargott,
Mitológiák és világmagyarázatok szőtt
Ideje előtt, megelőzve a naptestű időt.
A tenger, az örök tenger már itt hullámzott.
Ki vagy te tenger? Ki az, aki ennyire mély
És ősi, aki egy és aki tízezer,
Aki a föld oszlopait falja fel,
És csillogás és ék, kockázat és szél?
Aki tényleg lát: mindig először lát
Igazán. Ez az ámuló rácsodálkozás
Az elemek erején. Látni a harmóniát
Délután, a Holdat, az örömök tüzét.
Ki vagy tenger? Ki vagyok én? Érik a tudás,
Mely hátrahagy minden agóniát.