Különös paradoxonnal élünk együtt mi szegény, kortárs élők: több ismeretünk van a régi idők halottkultuszairól, mint a sajátunkról. Eleven felebarátaink s olykor mi magunk is lelkesen hozunk szóba baráti társalgás közben óegyiptomi tetemtartósítási technológiákat, avar kori uralkodói temetkezéseket vagy hindu hamvasztási szertartásokat, miközben némán és zavartan állunk a temetőben saját halottaink síremléke előtt. Némán állunk, s némaságunk megmagyarázhatatlan.

Ha nem is tartozunk olyan népcsoporthoz, kultúrához, s nem bírunk olyan nemzetkarakterisztikával, mi megengedi a teátrális gyászt, tehát nem zokogunk ordítva, köntösünk szaggatva, hajunk tépve, fejünkre sót szórva; ha nem is olyan rutintermészetű s mindennapjainkat átható jellegű a hitünk, vagy nem éljük meg úgy a felekezetünkhöz tartozás kollektív rituáléit, hogy bármikor közös imádságra fakadjunk; ha nem is akarunk falazotni és koccintani kedves halottunk egészségére, mint egyes latin népeknél szokás; attól még nem kéne olyan megkukulva bámulnunk a teszkógazdaságos mécses egyszerre az örök életet és a földi élet múlandóságát föllobantó lángocskáját.

Mi okozza zavart némaságunk?

Nagyvonalúan tekintsünk el most annak kötetekre rúgó taglalásától, hogy több ezer év halálkultúrája miképpen erodálódott az elmúlt kétszáz évben azzá, aminek ma látjuk. Habár amit napjaink elüzletiesedett-elanyagiasult életszemléletének vélünk, éppenséggel mindig jelen volt: a régi mesék születésének idején is kesergett a szegény ember, hogy egy tallért kell adnia a harangozónak a harangozásért, és az avar kori uralkodó is féltékenyen leste, hogy a szomszéd uralkodó ötven rabszolgát, tíz csatamént és harminc arany karperecet rakatott a sírjába, és mindenáron túl akarta szárnyalni, úgyhogy már előre rendelt hatvan rabszolgát, elrabolt húsz csatamént és veretett negyven arany karperecet dicső és méltó temetésére készülve.

De mondom: a kultúrtörténeti folyamatok teljes föltárására itt nincs mód, maradjunk egyszerűen annyiban, hogy a kollektív gyász- és emlékezéskultúra napjainkban leginkább praktikus cselekvéssorokban testesül meg. A sírok gondozása, a virágok, koszorúk, gyertyák adjusztálása afféle közös kegyeleti kertészkedéssé vált, amire egész kisipar, pontosabban iparágak lazán összefüggő hálózata épül. A kortárs halottkultuszban találkozik kőfaragó (ez ágazatban a szobrászművész és a sírköves státusza között sokszor szinte láthatatlan az átmenet), virágkötő és kertész – utóbbi a kakukktojás, hisz kertészek többnyire mi magunk, az elhunyt családja vagyunk. Kivéve a brit királyi családot, mert szegények már Nyakigláb Eduárdnál eltévednek a temetőben, és akkor hol van még VIII. Henrik? Nekik külön királyi temetőkertészetük van, ahová csak azokat veszik föl, akik a benzines fűkasza s a kőcsiszoló koronggal ellátott flex szakszerű alkalmazása mellett föl tudják sorolni az egész díszes társaságot Arthur királytól kezdve.

De most térjünk vissza a magunk kis sírkövi kaspóihoz és kertészásócskáihoz.

Kedves halottaink sokszor olyan családtagjainknak is kedves halottai, akikkel más felekezethez tartozunk, más a szokásrendszerünk, a habitusunk, más imákat ismerünk, és mondjuk, egyikünk se mer olyan merész művészi ötletekkel előhozakodni, hogy írjunk közösen egy halotti imát, amit minden halottak napján elmondhatunk – elvégre Pista bácsi biztos elröhögné, Zsuzsa néni már a gondolattól megbotránkozna, Lilike meg még nem tud írni.

Így aztán az egyetlen konfliktusmentesnek remélt közös rítus a kertészkedés marad – komolyabb műszaki érdeklődés esetén a sírkőrenoválás.

Természetesen ezeken is hosszan lehet vitatkozni, sőt: vérre menő családi drámák származhatnak abból, hogy a Lujza dédi sírját a Petike összekeverte a Jolán papa sírjával, és véletlenül az egyiken lévő virágtartóba tette a kék színű virágot, a másikba meg a pirosat, pedig fordítva kellett volna, és különben is, a Petike ne tegyen semmit a Lujza dédi sírjára, ha már életében is mindig elfelejtette, hogy mikor van a házassági évfordulójuk a Sanyi bácsival, aki különben egy akkora szemét görény volt, hogy igazából nem is kellett volna Lujza dédivel egy sírba temetni, de most már úgyis mindegy…

Valami misztikus okból legtöbben békésebbnek véljük az ilyen praktikus vitát, mint a valódi tétre menő teológiai csörtét arról, hogy kedves halottunk a Mennyben, a Pokolban, avagy a Purgatóriumban tartózkodik-e éppen, netán egyenesen a Nagy Büdös Semmiben (amiben a hitetlenek hisznek).

Ám bármilyen fogyasztói-materialista attitűddel bír a kegyeleti kertészkedés aktusa, azért ne fosszuk meg azt a transzcendens hozzáállás lehetőségétől, a szakralitás lehetséges árnyalataitól!

Kedves halottainkra gondolva gyomlálni, virágföldet cserélni, virágot ültetni, koszorút fonni, követ pucolni, fejfát csiszolni alapvetően szép és jó dolog. Ha sokan tesszük azt kedves halottunkra gondolva, akkor még szebb. És amikor közös munkánk eredményében gyönyörködve és mécsest gyújtva állunk a sír előtt, valahogy mégiscsak oldódik zavart némaságunk. Mert halottainkról kezdünk beszélgetni: ki-ki a maga emlékeiről.

És amikor minden szélsőséges érzelemtől mentesen hallunk csöndes monológokat hallottaink cselekedeteiről és tetteik következményeiről, az sokszor önmagában olyan szép, tiszteletteljes, igaz és természetes, hogy nem is esik jól ezek minden személyességet föltáró elemzésével túl sokat bíbelődni.

Csak röviden: ezek lelkigyakorlatok. Az emlékezés könyveit betűzgetjük, családtörténetet olvasunk, soha nem látott tetteket s élethelyzeteket képzelünk magunk elé. Félig elfeledett, ám jelen sorsunkra is hatással lévő cselekedetek motivációit tárjuk föl. Jelen leszünk őseink múltjában. Átutazunk tereken és időkön. Így eshet meg, hogy egyszer csak önnön családi könyvtárunkban találjuk magunkat a temető mohos sírkövei, szúrágta fejfái között, a pislákoló lángok még ezernyi új kérdést visszatükröző fényében.

Juhász Kristóf