Mint minden ismeretlen helyről, voltak elképzeléseim arról is, milyen lehet a Brenner-hágó, de a valóság felülmúlt minden képzeletet. Aki arra vállalkozik, hogy Olaszország felől közelíti meg Innsbruckot éjnek idején, feledhetetlen élményben lesz része. Találkozik egy extra fizetőkapuval, amit azzal magyaráznak, hogy magánterületen hajt át valaki, ugyanakkor ez az autópályának mindössze néhány kilométeres szakasza. Ha nem volna utána egy újabb autópálya-matricaárus bódé, észre sem vennénk, hogy osztrák földre értünk. Ezt még kalandosabb szakasz követi, az éjszakában egészen kifehéredik a pályát szegélyező hótakaró, az út meredeken felfelé kanyarodik, mintha egy hegycsúcsra érnénk, ahonnan már csak karnyújtásnyira van az ég, majd váratlanul egy völgykatlan tárul elénk, mint egy álomban: azt gondolhatjuk, hogy odalent, a kivilágított város távoli fényei visszatükrözik az égre a csillagokat, aztán hajtűkanyarok jönnek, oldalt vészjósló, kavicsos kisiklatókkal, ezek a csúszós vészhelyzetekre valók. Miközben a kanyarok a zsáksötétben le- és felfelé visznek, hol az eget, hol a város fényeit látjuk magunk előtt. Mindenütt csillagokat látunk. A város így fokozatosan tárul elénk, amíg leérünk az Inn folyó völgyébe, szó szerint ennek hídjáról kapta a város a nevét.

Könnyű szállodát találni éjnek idején is ilyenkor, mert nincs igazán turistaszezon koraősszel. Azt tapasztaltam, hogy minden valamirevaló osztrák városban van Mozart nevű szálloda. Az ablakból látszik az óriás-műlesiklás állványzata.

A szoba kissé télszagú, azaz dohos, érződik, hogy itt minden a téli sportokat szolgálja: a sítalpak helye fontosabb minden egyéb kényelemnél. Itt sosincs igazi nyár, hogy rendesen kiszellőznének, kiszáradnának a bútorok, a falak, a vastag brokát drapériák. Most viszont sikerült éppen egy ilyen időszakba csöppenni, amikor talán az egész városnak az összes ablakát kitárták. Vénasszonyok nyara van otthon, ami itt inkább olyan, mintha friss tavasz lenne.

A reggelihez bajor péksüteményeket kínálnak fonott kosárkákban, népviseletben, az egésznek van valami üde, mesebeli tisztasága, amikor a reggeliző asztaltól feltekintünk a várost körülvevő hegyekre, melyeken valóban kéklik a hó, és sosem olvad el, nyilván folyamatosan lehet síelni odafent. Egyszerre, egy helyen talán sehol sem látni így az összes évszakot.

Alpesi levegő, friss pázsit, és ha nap ragyogja be a várost, minden aranyszínű, mert talán ez a szín a legjellemzőbb, mintha egy királyság törpeállama lenne, ahol megállt az idő. Mintha egyszerre másodvirágzását élné a reneszánsz, a barokk és a gótikus stílus, megtartva a város örökölt egységét.

Földrajzi fekvése révén is utak találkozásánál helyezkedik el, ezért Innsbruckban a Literaturhaus am Inn intézményének fontos kulturális szerepe van a térségben, kortárs nemzetközi írótalálkozók mozgalmas helyszíne. Hagyományt folytatnak, és ezt mindig el is mondják: Ludwig von Ficker jóvoltából itt jelent meg a századelőn az egyik legjelentősebb avantgárd lap, aDer Brenner, melynek Karl Kraus, Georg Trakl, Rainer Maria Rilke, Adolf Loosis a munkatársa volt.

Mintha azóta semmi sem változott volna: kovácsoltvas cégérek, apró mézeskalácsboltok, hatalmas középkori borház. Apró ablakok a fogadókon, vaskos bejárati ajtóval, amitől az embernek a hófúvás jut az eszébe, ahol a kandallónál melegedni lehet. Az étlapon vadak. Ha leül az ember a masszív, farönknyi asztalokhoz, csak megerősödik a képzeletében, hogy itt a hegyi rablók és haramiák járhattak legutóbb, fogcsikorgató hidegben, forralt bor illik ide a perzselő őszben is.

A város parkja a központban van, látszik, hogy hiányoznak azok a növények, melyek felénk ilyenkor virágzanak, itt maguk a virágok hiányzanak, elég kevés akad belőlük a szabadban. Inkább a zöld felület ápoltsága pótolja a hiányukat.

Az iskola előtt temérdek kerékpár, a diákok a nagyszünetben elfoglalták a széles járdaszigetet, amin lápcsők vannak, helyettesítik a padokat. Most, a nagyszünetben középiskolásokkal van tele, szemmel láthatóan kihasználják a napsütést, kezükben csapolt sör, nagy műanyag pohárban, ilyen jóízűen a tengerparton söröznek. Aki csak teheti, kint sétál a szabadban, a tél városában.

Kontra Ferenc