Él bennem egy sváb nagymama, Gertrúdnak hívják. Gertrúd időről időre előtör és nagyon mérges. Gertrúd nem azért mérges, mert a politikusok nem arról beszélnek, hogyan lehetne az embereknek jobb élete. Gertrúd nem azért mérges, mert mindig mindenki mást okol mindenért, és nem is azért, mert mindig azt hallja, ha valaki hibát vagy bűnt követ el, hogy „nem mi voltunk”, és másra mutogat. Gertrúd még csak nem is a társadalmi és a történelmi igazságtalanságok miatt mérgelődik; és nem is azért aggódik, mert a világ tönkremegy a környezetszennyezés miatt. Gertrúd mindezeket meghagyja másoknak. Gertrúd azért mérges, mert nincs kitakarítva.

Ha feleségem már kora reggel látja rajtam, hogy Gertrúd nem bír magával, jön, közelít, előtör és takarítani kezd, akkor inkább félrevonul, és engedi kibontakozni. Gertrúd pedig porszívózik, port töröl, ablakot pucol, felmos. Mindezt olyan elszántsággal, olyan szigorral, amire csak egy Gertrúd nevű, sváb nagymama képes. Én biztosan nem. De mégis bennem él ez a Gertrúd, és amikor előbukkan, a környezetem inkább kerüli vele a konfliktust. Érzem a dühét, ahogy körbenéz, és látja, hogy a kutya megint vedlik, és már megint összeszőrözte a szőnyeget. Érzem a haragját, ahogy végignéz a konyhán, és a lefolyóban ismét ételmaradványokat vesz észre, amitől szabályos dührohamot kap, ahogy attól is, hogy a mézescsupor édesen ragacsos kört rajzolt a konyhapultra. Már megint.

Gertrúd, mint egy otthonkás Bud Spencer, megint dühbe gurul, amikor észreveszi a kávéscsésze koan-köreit az íróasztal szélén, a lefittyedten árválkodó, szomorúan aszott teafiltert, az összefogdosott üvegajtót, a kandallóból kiszóródó hamut. Gertrúdnak ilyenkor jobb nem útjába állni, mert Gertrúd, ha felveszi fejkendőjét, ha felköti otthonkájára kötényét, ha belebújik gumipapucsába, akkor olyan, mint egy megszállott, seprűs berserker. Megállíthatatlan, és takarítani kezd. Nem merek neki nemet mondani, akár írnom kellene, akár szerkesztenem, akár méhészkednem, akár a kertben tüsténkednem… Egyszerűen csak engedem, hogy átvegye az irányítást, és tegye, amit tenni akar, amihez a legjobban ért, ami létének értelmet ad; hagyom, hogy takarítson. Mert Gertrúd nem bírja a koszt, nem bírja a rumlit, nem bírja a mocskot. Gertrúd addig nem tűnik el, amíg ki nem porszívózza a kutya szőrét a szőnyegből, amíg fel nem mossa a sáros lábnyomokat, amíg le nem mossa a konyhapultot, amíg fényesre nem törölgeti az íróasztalom; és különösen, amíg gyönyörűen ki nem takarítja az eldugult lefolyót. Azt hiszem, ez utóbbi a legkényesebb pontja. Bár, megjegyzem, imádja kitakarítani a fürdőszobát is, különösen a WC-t. Ezt egészen nagy elszántsággal teszi, s általában az egész takarítási folyamat legvégére hagyja, mintegy mániákus tevékenységének ékköveként. Amikor mindezt végigvitte, Gertrúd elmosolyodik, mintha a világ rendje helyreállt volna, mintha a politikusok végre azzal foglalkoznának, hogy az emberek jobb életet élhessenek, mintha mindenki a saját dolgával foglalkozna, mintha a történelmi és társadalmi igazságtalanságokra megtaláltuk volna a gyógyírt, mintha nem lenne több környezetszennyezés. És ezután a különös mosoly után Gertrúd eltűnik, én pedig újra önmagam vagyok, és akár írhatok kerti levelet is neked.

Ez a különös alteregó szerencsére nem túl gyakran tör elő belőlem, maximum havonta kétszer-háromszor, de akkor nem tudok neki ellenállni. Gertrúd legfőbb tulajdonsága ugyanis, hogy dühös lesz, s ebből a dühből erőt merít, hogy takarítson, rendet rakjon, tisztaságot teremtsen.

Flaubert-nek Bovaryné, nekem Gertrúd jutott, mondhatom tehát, hogy Gertrúd én vagyok, bármennyire is ellentétes velem magatartása, habitusa, kinézete, viselkedése, mégis ő kissé én is vagyok.

Azt tartom ugyanis, hogy az ember legjobb, ha saját maga takarít, tart rendet és tisztaságot maga körül. Van persze olyan élethelyzet, amikor segítséget kell kérnünk, de amíg lehet, amíg képesek vagyunk rá, addig saját otthonunkat a legjobb, ha mi magunk tartjuk tisztán. Az a jó, ha akkora otthonunk van, amit kényelmesen tisztán – és fenn – tudunk tartani. Az otthon nemcsak attól otthon, hogy az ember tulajdona, hogy saját tárgyaival veszi körbe magát, s hogy bármikor járkálhat benne meztelenül, hanem hogy tisztán tartjuk, s a tisztaság alatt nemcsak és nem kimondottan – a gertrúdi értelemben vett – higiéniai tisztaságra gondolok, hanem hogy gondozzuk, gondoskodunk róla. A gondoskodás teszi otthonossá a világot, ez a gondoskodás pedig nem más, mint a felelősségvállalás.

Hundertwasser szerint öt bőre van az embernek, és ebből az egyik az otthonunk, az a tér, amiben eszünk, alszunk, egyre többen már dolgozunk is. Akárcsak a saját bőrünket, arcunkat, testünket, úgy ezt is tisztán és rendben kell tartanunk, részben egyszerű higiéniai okokból, részben pedig azért, mert minden mindennel összefügg, ahogy fent, úgy lent, ahogy bent, úgy kint. Helyes, ha az egy családban, egy háztartásban élők ezt meg tudják osztani egymással, ahogy erre például mi is törekszünk a feleségemmel otthon. Helyes az is, ha nem válik a takarítás (vagy a főzés) amolyan „láthatatlan munkává”. És igazán jó, ha megértjük, hogy nem lakik mindenkiben egy Gertrúd. Bizonyára téves megfigyeléseim alapján a nők többségére jellemző, hogy nagyszerűen vezetnek háztartást, de ha takarításról van szó, akkor elvesznek a részletekben, míg a férfiak nehezen veszik rá magukat, de ha már takarítanak, akkor végeérhetetlen nagytakarításba fognak.

Persze vannak kivételek.

Például Gertrúd és én.

Bevallom, hogy én egészen ellennék a könyveim és a méheim között, alig-alig érdekelne a lefolyó, a kutyaszőr vagy a kávéfolt, de aztán hirtelen, mint egy fenevad, előtör belőlem az otthonkás sváb nagymama, Gertrúd, forgatja szemeit, dühöng, és már fel is ölti harci gúnyáját, s megállíthatatlanul takarít. Gertrúd komolyan veszi Hundertwasser tanítását az öt bőrről, s abban hisz, hogy amilyen az ember otthona, olyan a világa is. Gertrúd a gondoskodás dühöngő istennője.

De a legkülönösebb, hogy Gertrúd mégsem nyomasztóan eminens, mert valamit mindig hagy nekem. Egy leesett inget, amit felvehetek. Egy ottfelejtett könyvet, amit folytathatok. Gertrúd ugyanis pontosan tudja, hogy csak isten tökéletes, ezért még ő is hagy hátra hibákat, így imádkozik, így dicséri a teremtőt. Amikor pedig végre eltűnik, akkor jövök én, és fáradtan leveszem a kendőt, a nejlonotthonkát és a kötényt, felveszem az inget, és kinyitom a könyvet. A könyvben pedig azt olvasom, hogy: „Az első bőr a meztelenség. A második bőr a ruha. A harmadik bőr a ház. A negyedik bőr a szociális közeg. Az ötödik bőr pedig a globális bőr.” Gertrúd a mélyből mosolyog, és azt suttogja, hogy na ugye, hogy minden mindennel összefügg.

Weiner Sennyey Tibor

Az öt bőr kapcsán a szerző egy korábbi esszéje, a Meztelen szöveg itt olvasható.