Ismerős a helyzet? Egy beszélgetésben megnyílsz, mert úgy érzed, súlyt fogott a pillanat, de hamar kiderül, hogy beszélgetőtársad nem érdemli meg a lelkesültséget, mert túlságosan érzéketlen ahhoz, hogy veled merüljön. Ilyenkor az ember visszahúzódik. Irány a csigaház.

Sosem biztos, hogy helyes volt a döntés. Talán csak néhány mondatnyira voltunk az áttöréstől. De a fáradtság erős érv. Egy idő után az embernek már nincs ereje ahhoz, hogy jelenléti mezejét hozzáigazgassa bohó idealista elvárásokhoz. Egy idő után már nem érdekel a másik, mert a romboló érzéketlenséget tűrni nemhogy nem létfeladatom, hanem egyenesen élet elleni bűntett volna.

A világ minden pillanatban végtelenül több, mint amennyit belőle észlelek. De észlelésmezőm életének minden pillanata végtelenül telítettebb, mint amit ebből az észlelt világ léte megmagyarázhat. Szubjektív jelenlétem az objektív világban – vagy ha úgy tetszik, az interszubjektívben – objektumain állandóan túlcsordul, ahogy az objektív világ is folyton átcsap a fejem fölött. Belső és külső végtelen folytonos egymást-meghaladása tartja egyensúlyban a világot. Ha az egyensúly felborul, ha tehát valamelyik oldal túlhatalomra tesz szert, akkor baj van. Ha ez az erőegyensúly befelé billen, akkor világnak képzelem magam. Ha kifelé – esetünkben a Másik felé –, akkor figyelmemre érdemtelen beszélgetőtársam megesz reggelire.

Az emberekkel való együttlét során nem mindig, de gyakran eljön a pillanat, amikor – Rilke tanácsát megfogadva – már nem akarom rémíteni őket bizalmammal. Ekkor elhalványulok, belső végtelenemet visszafojtom. Ha végképp megundorodtam beszélgetőtársamtól, akkor fölállok és távozom. Ha nem, akkor hagyom, hogy legyen úr a szent Közös. Ilyenkor akárkivé fakulok, és átadom magam a csevegésnek, amely egyébként a társas jelenlétnek nem lebecsülendő formája, hiszen ha az ember olyanok között van, akikkel kellemesen érzi magát, az – ha nem is ontológiai, de legalábbis – ontikus napfénybe boríthatja a lelkét, függetlenül attól, hogy a diskurzusnak korábban esetleg voltak sokkal mélyebb esélyei is.

Kellemes kiüresedettségemet, a léten csak átsikló ejtőzést, életárnyakkal nem vegyülő jelenlétemet főleg akkor érzem lelki-szellemi jólétem kitüntetett formájának, ha egyedül vagyok a természetben. Mert a fentebb említett ontikus napfényt permetezik rám az erdei lombok is. Persze az erdőben is van mit veszteni. Néha csak megyek előre, és nem érzem az erdőt. Ittlétem valahogy nem áll össze. Nem hoz kegyelmi állapotba a táj. Szeretnék, de nem tudok szarvassá változni, ahogy máskor. Ilyenkor tudom, hogy nem született meg a kapcsolat. Favágó-lépteimet ilyenkor a táj hazaküldi. Nincs értelme, hogy az erdő tovább terheljen bizalmával.

Máskor – ki tudja, mitől – az unio mystica megtörténik. Két ősbizalom találkozik. Egy beszélgetés súlyt fog, egy erdei út elmélyül. A beszélgetéshez empátia kell, ezt tudjuk. De arról még megrögzött természetjárók sem igen beszélnek, hogy az erdőben-léthez is. Az erdő érzéseiről persze fogalmam sincs. Nem tudom, hogyan szomjaznak nyáron a fák, mit érez a fa kérgén mászó szarvasbogár, hogy tapintja a talajt a vadvirág gyökere. De azt érzem, hogy az erdő nem más, mint millió szálból szőtt érzésháló, amely, ha benne járok, megrezdül, megrezdít. Itt minden pillanat rengeteg történet, sors csomópontja. Egy szeptemberi hajnalon vágyak tüzelte szarvasbika lép ki a magas-börzsönyi bükkösből a tisztásra. Nem érezhet meg, szél alatt vagyok. Kamerával a kezemben cserkelek. Majdnem rátaposok egy erdei ganajtúróra. Éhes, ma még nem evett. Óvatosan, a szélirányra, a szarvasbika mozgására, saját lépteimre figyelve osonok. A szederlevelek harmattal áztatják a bakancsot, nadrágot. Lábszáramra tapad a nyirkos szövet, hollókárogást hallok. Ismerem a fészküket, idén négy fiókát röptettek ki. Most fordul a szél, lekuporodom a vizes levelek közé. Várni kell. Komolyabb széllöket jön, fölzúgnak a bükklombok. Na, hát ilyen sors- és élménytömegben jöhet el a pillanat, az erdei ihlet pillanata, amely azt súgja nekem: te is egy vagy ezek közül.

Az erdő lényeinek szőttesében az emberek között unalomba, csevegésbe vagy szórakozásba fojtott idegenségem kiárad és otthonra talál. Körülöttem látható és láthatatlan sorsok milliói. Áthatolhatatlan életek tengerében lebegek. Vagyok, aki vagyok.

Végh Attila