Eleinte úgy képzeltem, hogy ezekben a kerti levelekben majd csupa szép és jó és hasznos dolgokról írok neked, elsősorban a természet nagyítóján keresztül nézve, s ahogy kéthetente megjelennek, úgy majd mindig egy kis aranyszál lesz egy-egy levél, apró kapcsolat köztem, aki írja és közted, aki olvasod. Nem döntöttem el, miről írok majd, hanem úgy voltam vele, hogy mindig arról, ami leginkább foglalkoztat, s ez nem mindig szép és jó és hasznos, olykor nagyon is megterhelő, nehéz és szomorú.

Amiről most beszélni szeretnék neked, az egy régi ismerősöm, többször küzdöttünk már, s még így, érett férfikorban is le tud teríteni. Ez a szorongás. Különös dolgoktól tudok szorongani, mint például világjárvány, háború, halál, bár utóbbival meglehetősen ambivalens viszonyom van, s az alighanem majd egy másik kerti levél témája kell legyen. Szorongós típus vagyok, be kell látnom, holott mindent megteszek, hogy ezt a szorongást meg tudjam haladni. Sokat gondolkodtam azon, hol kezdődhetett ez az „ősi szorongás”, gyermekkorom traumatikus élményei között keresgéltem, és bőven találtam olyanokat, amelyek afféle első élmények lehettek. Szüleim veszekedései, válásai, a költözéseink, az otthon elvesztése, a testvéreimtől való eltávolodás, az új helyzet, új család és az új testvérek közé való beilleszkedés, aztán az ebből való kiszakadás, majd a szüleim korai halála. A gyermekkorom nagy része azzal telt, hogy a világ felé bizonyítanom kellett, nem vagyok teljesen elmebeteg, csak azért, mert költő akarok lenni, s járatlan utakért hagytam el a jártat. Mindez bőven elég ahhoz, hogy az ember szívében gyökeret verjen a szorongás sötét lótusza.

De azt hiszem, velem más baj is van. Mindig mondják, milyen jó, hogy már tíz évesen tudtam, mi vagyok, mi akarok lenni, csak éppen arról feledkeznek meg, hogy ez a világ nem kimondottan támogatja a művészi pályát. Mégis lesznek művészek, lesznek zenészek, festők, színészek és lesznek írók és költők is, akik az emberi szellem felmutatásának nagy misztériumán dolgoznak. Az anyagba süllyedt világban mindez hihetetlenül nehéz. Ha valaki rájön, hogy ő művész – szerintem bizonyos szintig egyébként mindenki az –, s tudatosan elkezdi művelni azt a művészeti ágat, amiben ösztönösen is alkotni kezdett, akkor nemcsak az alkotás örömét éli át, hanem annak minden oldalát. Alighanem van az érzékenységnek egy olyan formája, amely nem csak abban segít, hogy „meglássuk a szépet”, ahogy mondani szokták. És ez az érzékenység, amely az egyik oldalon erény, a másik oldalon egészen máshogyan mutatkozik meg.

Jellemző történet a következő. Végzős egyetemista voltam, az utolsó – nyelvtörténet – szigorlatot raktam le éppen, majd a barátaimmal söröztem a téren. Forró májusi nap volt, emlékszem. Egy kissé illuminált, de csinos szőke lány jelent meg, s én megkínáltam a sörömből. A következő pillanatban a földön feküdtem, vérző fejjel, mert a teljesen kész pasija, aki egy kétajtós állat volt, azonnal kiütött. Felálltam, szembe néztem vele. Azt üvöltötte, hogy most megöl, meg hogy mondjam meg neki, ki vagyok, megmondtam neki. (Ezt a történetet egyébként egy versben megírtam, mellékelem a levél végére. Majd olvasd el.) A lényeg, hogy egy hónappal később poszttraumatikus stresszem lett, valószínűleg attól, hogy betörte a fejem, illetve, hogy megértettem, ez a srác tényleg meg akart ölni. Szorongtam tehát, nem tudtam aludni, sírtam éjszaka, remegtem, mint a nyárfalevél. Akkor már udvaroltam Virágomnak, s együtt – jó barátunk tanácsára – elmentünk egy kiváló neurológus professzorhoz, aki hosszasan vizsgált. Emlékszem, a falán Gulácsy-festmény lógott, s az egészen lenyűgözött, alig tudtam a vizsgálatokra figyelni. A professzor behívta Virágot is, s megkérdezte, hogy lát-e valami változást rajtam az „eset” óta. Mivel Virággal akkor még csak két hete találkoztunk személyesen és randevúzgattunk, azt válaszolta, hogy „Nem, amióta ismerem, ilyen.” Ezen nagyot nevettem. A professzor végül úgy zárta a vizsgálatot – és ezért mesélem el neked ezt a történetemet –, hogy azt mondta: „Tibor, maga rendkívül érzékeny. Ez előny abban, amivel foglalkozik, a költészetben és a művészetben. Sajnos azonban minden más esetben hátrány.”

Ezzel a mondattal meglepően sokat segített, mert akkor, tizenkét évvel ezelőtt elkezdtem sejteni azt, amit most már tudok. Mégpedig, hogy én (is) szorongós, érzékeny alkat vagyok.

Hozzá kell tennem, hogy persze ennek a szorongásnak vannak fokozatai, s van-volt olyan, hogy elviselhetetlenül nyomasztóvá vált, amikor segítséget kellett kérnem. Többször áltattam magamat azzal, hogy elmúlt, már jól veszem az akadályokat, nincs is. Az igazság az, hogy bizonyos helyzetekben már jobban kezelem. Például – akár hiszed, akár nem – mindig izgultam, sőt szorongtam, ha sok ember előtt kellett előadnom. A tenyerem izzadni kezdett, a szívem hevesebben verni, legrosszabb iskolai felelés emlékeim jutottak eszembe, visszatérő rémálommal. Aztán elkezdtem magamat arra kényszeríteni, hogy igenis kiálljak és előadjak. Elkezdtem olyan helyzetekbe hozni magam, amikor beszélnem kellett emberek előtt. Persze közben olvastam, tanultam és gyakoroltam is a klasszikus retorikát, ha úgy tetszik, megtanultam érdekesen beszélni azokról a dolgokról, amelyek engem is érdekeltek. Bevallom, még ma is szorongok egy-egy fellépés előtt, de direkt beleállok, csak azért is, és egészen elképesztő ereje van, amikor sikerül ezt a szorongást átformálnom belső erővé, bátorsággá. Pedig, aki ismer, megmondhatja, nem vagyok ám én igazán sem bátor, sem hősies típus. Éppen ellenkezőleg, a békét, a nyugalmat, a szeretettel teli életet szeretem, s nem a háborút, a zűrzavart és a gyűlöletet, végképp nem szeretek hősködni. Éppen ezért (is) jött elő ez az ősi szorongás, amikor a járvány vagy a háború kitört, mert valami olyasmivel kerültem szembe, ami szörnyű, megállíthatatlan, s hozzám képest kétségtelenül hatalmas. Ráadásul számomra felfoghatatlan, hogy az emberiség miért nem a betegségek meggyógyítására, a békére, a prosperitásra, a boldogságra, a tanulásra és fejlődésre és a kiteljesedésre törekedik, s miért pazarol ennyi energiát a háborúra, gyűlöletre, egymás eltaposására? Azt hiszem, ez a tudatlanság – vagy ahogy Buddha nevezi: dukkha – az egyik legfőbb forrása ősi szorongásomnak. Emiatt nem tudok aludni, forog a gyomrom, megnő a pulzusom, kiborulok, sírok, zokogok, amikor a szorongás konkrét és súlyos rohammá válik. Mert sajnos, ennyi év után is, van ilyen. Többször gondoltam, hogy meghaladtam, túl vagyok rajta, s most már láthatom, hogy nem, ezzel együtt kell élnem.

Talán annyiban különbözök tizennégy évvel ezelőtti önmagamtól, hogy már vannak eszközeim a szorongás és szintjeinek kezelésére. A legfőbb eszközöm a légzés és a légzésfigyelés. Ez nagyon sokat segített. Segít a jóga, a meditáció, a séta, a kutya, a kerti munka, a méhes és az írás, és különösen sokat segít a társam, a családom és a barátaim, akik már jobban tudják, hogy milyen vagyok, mint én, és jobban elfogadnak engem, mint én saját magam. Mert bevallom, hogy én sokszor – főleg, ha nagyon erősen jelentkezik – gyengeségként, törékenységként, nyomorúságként, kiszolgáltatottságként élem meg a szorongást.

Vajon át tudom majd egyszer fordítani ezt az ősi szorongást is erővé, mint azt, amit az előadások előtt érzek? Vajon legalább magamat meg tudom gyógyítani, s így egy kissé gyógyítok a beteg világon is? Életem nagy kérdései ezek, remélem, megértesz.

A költő vére

Látod a vérem kifolyt a téren szürke kövekre.

Megcsapott vadul szomorú strici ki arra járt.

Orvul támadott, s nagyot ütött, s bizony talált;

Mert ott volt a nője, rossz kis leány elaléltan,

Kit kérdezni mertem, hogy minden-e rendben;

De lecsapott rám a dühöngő sas éles karmaival.

Húsomat tépte mérgezett csőrrel kérve a májam,

Ám én felálltam arcomat nyújtva, üsse meg újra.

Ki vagy te? – kérdezte. Ki vagy te, őrült? Megöllek!

Én vagyok én… – mondtam neki. – Nem vagyok más.

Nem hiszem el! – süvölti vadul. – Elöllek innen, el én!

Hidd el nekem, nem vagyok más, ez vagyok:

Vér vagyok a kövön, és kő vagyok a téren,

Tér vagyok, amelyen megütöttél, és aki vert

Az is én vagyok, és aki most vérzik te vagy.

Fogadd el, kérlek, ezt az ütést, amit te adtál,

Ne feledd el és ne vess meg nagyon, mert látom

A rossznak szívedben balgán már utat adtál;

S gyűlölet forr minden felé, ami körötted él.

Pusztíts és ölj, ha jobb lesz tőle, de ne félj;

Elpusztul minden nélküled is. Nem ütheted át

A lét nagy falát. Nézd ez a vér, nézd ez a hús

Elfoszlik mind, sose volt, sose tudja a Föld meg,

Melyik test bomlik a mélyben: tied-enyém?!

De addig, míg élsz: ne üss! Ne gyilkolj! – kérlek.

Mert magadat ölöd, magadra törsz, te vagy az élet!

Ha másokat irtasz: magadat irtod, gyönge fivér!

Sebem begyógyul, vérem felszárad, én élni fogok,

Ám te, mikor ütsz, nagyon szeretlek és féltelek is,

Mert bár élsz, de halálnak halálával holsz.

Weiner Sennyey Tibor