Január 2., az introvertáltak világnapja alkalmából

Digitális forradalomban élünk, ez akkora közhely, hogy az olvasót meg is kérem, felejtse el, hogy leírtam ezt a mondatot. A szöveg további részeire viszont talán megéri figyelmet fordítani, úgyhogy tekintsük a következőképpen: ez az esszé a második mondattal kezdődik. A forradalom szón érdemes egy kicsit töprengeni. Gyors, radikális változásra asszociálunk, ha meghalljuk ezt a fogalmat. Itt azonban érdemes feltenni a kérdést: mi változik voltaképpen? A társadalom (annak egy bizonyos szegmense) vagy a benne élő, résztvevő emberek? Mindkettő, hiszen a két említett szereplő egymással interakcióban létezik, ugyanakkor, ha magát az emberi természetet nézzük: az elmúlt háromezer év alatt semmit sem változott a forradalmi helyzetekre adott reakciókészlete. A kulcs itt a forradalom konformizációja. Egy internalizációs folyamatról van szó: az embereknek belsővé kell tenniük a forradalom logikáját, hozzá kell szoktatniuk magukat a gyors átalakulás állapotához. Elvégre akármi változik, holnap is felkel a nap, holnap is lesz ágy, amiből fel kell kelni, és holnap is lesz társadalom, amihez kapcsolódni kell. A digitalizációs forradalom így megteremt egy rendszert a saját belső logikájával, amelyhez akár tetszik, akár nem, alkalmazkodni kell, meg kell találnia benne mindenkinek a maga komfortzónáját.

Az egyik ilyen tipikus komfortzóna az ellenforradalmat jelöli: beszéljünk akármilyen természetű radikális átalakulásról. Ez is egy alkalmazkodási stratégia, ami egyidős az emberiséggel. És ahogy a forradalomnak, úgy az ellenforradalomnak is hétköznapivá kell válnia, meg kell lelnie azokat az utakat, amelyben azok, akik ezt a stratégiát választják, meg tudják hozni az olyan döntéseket, amelyek egy biztonságos közeget teremtenek az élethez. A digitalizációs forradalomnál ezt a szocializációban tudjuk leginkább tetten érni. Ez a társadalmi életnek az a területe, amelyben az online tér a legnagyobb átalakulást hozta. Az egyik legnagyobb teoretikus, Manuel Castells szerint létrejött az áramlások tere és az időtlen idő. Az emberi kapcsolatok közt úgy áramlik az információ, mint a fényhullámok egy kis szobában. Észre se vesszük a terjedésüket, mert az észleletünk pillanatnyi, ebben a térben viszont maga a pillanat mint legkisebb egység szűnik meg, az idő két kapcsolati végpont között elveszti az értelmét. Aki ellenforradalmár akar lenni egy ilyen térben, annak azzal kell szembenéznie, hogy a kapcsolatfelvételből, az üzenetváltásból, magából a társasági létből kiveszett a várakozás eleme: örökös azonnaliságban élünk.

A legkomfortosabb ellenforradalmi stratégia, az introvertáltság, épp ezt a várakozást keresi. Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi tíz évben kezdett el igazán közszájon forogni az extrovertált és introvertált személyiségek distinkciója. Ha meg akarjuk ragadni a kettő közötti különbséget, a várakozás elemét kell központba helyeznünk. Az introvertált ember az, aki abban a világban is a várakozást keresi, amit az online tér teljesen az uralma alá hajtott. Várni akar, mielőtt válaszol egy üzenetre vagy egy kapcsolatfelvételre, várni akar arra, hogy eldöntse, kit tekint egyáltalán a barátjának. Nem arról beszélünk, hogy elzárkózna a társaságtól, vagy elvágná magát a társadalmi folyamatoktól. Ő ugyanúgy a társadalom része, mint az extrovertált ember, aki az időtlen idő logikáját követi. Elvégre mindkettőt ugyanaz a tér teremti meg, az áramlások tere, az azonnali interakciók világa. Az introvertáltság nem patologikus, csak ellenforradalmi, és épp ezért végső soron egy választás a konformizációs stratégiák között. A várakozás választása, sóvárgás egy olyan világ után, amelyben van idő válaszolni egy üzenetre, van idő eldönteni, kivel akarunk kapcsolatot tartani. Vagy arra, hogy eldöntsük: introvertáltak vagy extrovertáltak akarunk-e inkább lenni.

Sarnyai Benedek