Vitába keveredtem egy barátommal, aki azt mondta, hogy „a színház felett már eljárt az idő, az emberiség meghaladta a színházat, és semmi másra nem szolgál, csak néhány ember ripacskodásának kiélésére”. Ismerhetsz már annyira, hogy gondolhatod: ezután bontakozott ki a vita, és nem biztos, hogy az adott pillanatban, érzelmileg meglehetősen bevonódva, a legjobb érveket sorakoztattam fel amellett, amit a színházról gondolok, amiért a színházat az egyik legfontosabb térnek, a színdarabok bemutatását pedig az egyik legelemibb emberi cselekvésnek tartom.

De érdemesebb kettőt hátralépni, és messzebbről kezdeni. Már a járvány alatt felmerült a kérdés, hogy a színdarabokat lehet-e online közvetíteni, vajon érdemes-e? Mi arra jutottunk, hogy nem. Az a színház, az a társulat, amivel én együtt szoktam dolgozni, ezt – az adott pillanatban nem túl előnyös – döntést hozta, és én egyetértettem a vezető rendezővel. Talán bizonyos előadásokat lehet közvetíteni, de azt a fajta színházat, amivel mi dolgozunk: nem. Ahogy a színházat nem lehet filmre venni sem. Illetve lehet, de az már nem színház, hanem film. Más szabályokkal működik. A színházból is természetesen – mint mindenből –: van jó és kevésbé jó, van katasztrofális és katartikus is. Ha azonban az ember legalább egyszer az életben lát olyan előadást, ami katartikus, akkor megértheti, hogy ezt az előadást nem „látta”, hanem „részt vett benne”, „jelen volt”, „átélte”.

A színháznak – mint minden emberi tevékenységnek – természetesen van története, történelmi kitettsége, így aztán mi sem világosabb, mint hogy más volt az antik görög színház, más a középkori misztériumjáték, más Shakespeare színháza, a francia színház, az olasz, a japán, és más a modern színház, az abszurd és a kegyetlen színház. És ez, a másság lehetősége is a színház lényege, de a színház maga valójában mit sem változott. Ha már a színház történetiségénél tartunk, engedd meg, hogy elmeséljem néhány idekapcsolódó kalandomat. A színházhoz való elkötelezettségem egészen korán, kamaszként kezdődött, amikor a tejipari középiskolában saját színjátszó csoportunk volt, és előadtuk Federico García Lorca Vérnász című darabját – tehenészekkel és sajtkészítőkkel. A darabbal hatalmas sikerünk volt, turnéztunk, és megnyertünk több színházi versenyt, a közönség imádta. Úgy éreztem, hogy a próbák, előadások alatt szabadabbá és egyre inkább önmagammá váltam. Pedig minden előadás végén leszúrtak, és meghaltam a színpadon. Már akkor érdekelt, hogy na jó, de honnan jön ez az egész? Miért „csinálunk” színházat? Miért „tetszik” az embereknek?

Később eljutottam Athénba a Dionüszosz-színházba, ami a felületes szemlélőnek, meglehet, csupa rom, aligha érezheti át, amit én gondoltam, hogy innen indult – vagy legalábbis itt kapott valódi teret – az, amit színháznak hívunk. A rituális játékok, amit az előadók és a közönség együtt élt át, amikor egy-egy tragédiát vagy komédiát előadtak később. Ez a tragédia – vagy komédia – róluk szólt, az övék volt, az ő dilemmáik, kétségeik, félelmeik, örömük és gyönyörük volt. Természetesen teljesen más volt az antik színház, könyveket írtak róla – olvasd el őket, érdemes –, de számomra mindig megragadóak voltak a maszkok, amiket használtak, mert a maszk legalább annyira a színház elemi része, mint a színházi tér maga. Az ókori színházban a történetet elmesélő kar mellett megjelent a különálló színész. A színész előbb egyedül, majd egy másikkal, így létrejött a dialógus a két személy és a kar között. Megjelent az ember a történetben, s megjelent az emberek kapcsolata egymással és a világgal. Nem véletlen, hogy a görögök, bárhol is telepedtek meg, bárhol hoztak létre új poliszt, új várost, mindig a színházat építették ki először, mert az volt a közösségi tér, a közösség közös ügyeinek előadására, megbeszélésére, átélésére való hely.

Később eljutottam Londonba, ahol a British Museumban megcsodálhattam az eredeti maszkokat a klasszikus görög színházból – ezek a maszkok külön esszét érdemelnének –; majd pedig eljutottam a Globe Színházba, ami Shakespeare színházának hű mása, mivel az eredeti leégett. Az egyik alapvető dolog, ami a Globe Színházban feltűnhet, hogy a színpad egészen beékelődik a térbe, nincs úgynevezett „negyedik fal”, vagyis az előadás során a társulat nem tehetett úgy, mintha nem lenne ott a közönség, sőt, kommunikált a közönséggel, ami a középkori Angliában természetes volt, ennek ellenére mégis működött az elvonatkoztatás, s nagyon kevéssel tudtak érzékeltetni bármit. Ezekben a színházakban olyan előadások születtek, amelyek máig meghatározzák azt, amit arról gondolunk, hogy mit jelent embernek lenni. Meggyőződésem, hogy téves az az elképzelés, miszerint az antik színház azért jött létre, mert a kor megteremtette a lehetőségét, ahogy az sem igaz, hogy a Globe azért jött létre, mert I. Erzsébet királynő engedte és támogatta. Ez kölcsönhatás volt, vagyis nincsenek nagy korszakok nagy színházak nélkül. Nincs értelmes emberiség önreflexió nélkül. Ez az, amit később tudott Brecht és Grotowsky is, és ez az, amit nem szabad elfelejtenünk.

Ugyanis ez a valódi színház egyik legfőbb jellemzője, hogy a színház nem csupán egy régi médium, amit a „fejlődés maghalad”. A színház az, amikor az emberek élőben együtt néznek valamit, ami róluk szól. Az emberi kultúra kezdetei óta létezik ez, a dionüszoszi ünnepektől a népszínházakon át a modern kísérletekig. Lehet, hogy a technológiánk változik, de az élő jelenlét igénye és jelentősége nem, ezért járunk össze, ezért találkozunk a barátainkkal, ezért megyünk színházba. Színházba, ami egyszeri és megismételhetetlen, vagyis minden előadás, még ha ugyanaz is, mégis mindig más. A valódi színházba el kell menni, ott kell lenni, részt kell venni, és utána át kell gondolni, vagyis jelen lenni és reflektálni. Nincs vágás, nincs visszatekerés, nincs „megnézem majd máskor”. Nincs monitor, és nincs elidegenedés, még akkor sem, ha a darab pont erről kíván szólni, mert szólhat bármiről. Éppen ezért a valódi színház átfordít, segít meglátni az itt és most élményén keresztül azt, hogy élünk, itt és most. Minden ripacskodásával együtt a színház éppen az a tér, ami segíthet elvonatkoztatni, és az elvonatkoztatással önmagunkat mint egyént és mint közösséget megérteni. Ez az átfordulás, megértés, átélés az, ami csak a színházi élmény során jöhet létre, s ami – ha nyitottak vagyunk, és ha jó a színház –: emberibb emberré tesz minket.

Lehet jó és nagyszerű és érdekes a film, a videójáték, a virtuális valóság, de az, amiről most beszéltem, csak akkor jöhet létre, ha nemcsak a színész, hanem a néző is erőfeszítést tesz, jelen van, egy térben lélegeznek, együtt élik át mindezt. És ez az, amiért a zsarnokok, diktatúrák, sötét erők, hipokriták, puritánok, megsavanyodott emberek sosem szerették a színházat. A színház ugyanis nemcsak tükröt tart, de a tükör él, sőt élőbb, mint a valóság, s e tükörben önvalónkat láthatjuk meg.

Ne félj kitágítani szellemi horizontod, s keress, addig keress, amíg valódi színházat nem élhetsz át, hidd el, jobban meg fogod érteni, hogy ki is vagy valójában, mi is az emberiség igazán. Azt hiszem ezt (is) gondolom a színházról, s ez nem is annyira „kerti levél” már, sokkal inkább szerelmeslevél ripacskodó csepűrágóknak és színházba járó sznoboknak, akiket nem az zavar, hogy „eljárt felettük az idő”, hanem az, hogyha nem élhetnek emberként. Mert a színház nem „médium”, a színház te vagy, aki ott vagy, lélegzel, jelen vagy, aki végre szembe mer nézni önmagával. Bármilyen különös, erre mindig szüksége lesz az emberként élő embereknek, éppen ezért a külsőségek változhatnak, de a lényeg ugyanaz, ahogy éppen egy színész fogalmazta meg: „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében.”