Olyan húszéves lehettem, amikor párhuzamosan olvastam Cicerót és Schrödingert, és most eszembe jutott ez a negyedszázaddal ezelőtti olvasmányélményem, ahogy a két szerző – kétezer esztendő távlatból – lényegében ugyanarról írt. Cicero arról beszélt, hogy az élők a halál felé tartanak, s ezen az úton „varietas delectat, sed stabilitas beatificat”, vagyis „a változatosság gyönyörködtet, de az állandóság boldoggá tesz”. Míg Schrödinger az entrópiáról írt, vagyis hogy minden élet lényegében csak a halál késleltetése, mert minden zárt rendszer – s az élőlény szükségszerűen zárt, hogy az életet magába fogadhassa – előbb-utóbb szétesik. Állandó szeretne lenni az élet, ezért változik, de szétesik végül, mert ez elkerülhetetlen. Az élet az entrópia növekedésének helyi késleltetése – írta Schrödinger –, sőt nem más, mint tudatos ellenállás a szétesésnek. Emlékszem, megrendített az entrópia fizikai és filozófiai mélysége, párhuzamai, hiszen egy húszéves fiatal férfi jobb esetben még sokkal inkább a szintrópia felé tart, a dolgokat inkább össze kívánja kapcsolni, tanulni szeretne, s egyszerre ijesztő és vonzó távlatokat nyit meg számára a szétesés elkerülhetetlen törvényszerűsége.

Ma már máshogyan látom ezt.

Talán mert a fizikai és a metafizikai vizsgálódás és megismerés mellé felvettem a biológiait és a tapasztalatit is azzal, hogy egy kertben élek és méhészetem van. Talán mert egyszerűen csak én magam is öregszem, amely nem más, mint az emberi entrópia kiteljesedése. Az én entrópiám, hogy másképp vagyok erős, mint régen. Gyengeségeim lettek legszebb erősségeim. Régen sokkal toleránsabb voltam a butasággal kapcsolatban, ma már fel tud dühíteni, s ez a düh csak hosszú gyakorlás révén válik alkotó energiává, együttérző szeretetté. Néha egyszerűen csak idegesít a hülyeség. Főleg a sajátom; mondjuk, ha elfelejtek valamit, vagy ha valamit nem sikerül időben befejeznem. Ezeket tipikus entrópikus tüneteknek tartom. Például ma reggel úgy ébredtem, hogy nem jutott eszembe ez a szó: entrópia, és tessék, ez lett belőle, egy újabb kerti levél.

Mert végső soron azt gondolom az életről, hogy itt dolgunk van, sokféle dolgunk, de főleg, hogy ne ártsunk, mégis alkossunk, kevesebbet tévedjünk, mégis tanuljunk, emlékezzünk, ne felejtsünk, de bocsássunk meg, és mindenekelőtt, hogy testünkkel, szellemünkkel és lelkünkkel is: megtanuljunk szeretni. Szerintem ezt jelenti, hogy az ember részt vesz az életben, teremtő, alkotó és értékes életet él, ami elkerülhetetlenül véget fog érni. De ez a tevékenység, élni az életünket, nem más, mint folyamatos ellenállás a széteséssel és a halállal szemben. Ugyanakkor semmi sem vonzóbb néha, mint elaludni, elszunnyadni, csakhogy amint az álomban, úgy talán halálunkban is visszadöbbenünk a valóságra, nem véletlenül mondja Hamlet: „Meghalni – elszunnyadni – és alunni! / Talán álmodni: ez a bökkenő; / Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt, / Ez visszadöbbent. E meggondolás az, / Mi a nyomort oly hosszan élteti…”

Bizony, William mester mennyire tudta, ugye? Egyébként Shakespeare is méhészkedett vidéki birtokán egyes kutatók szerint, így tehát ő is láthatta, hogy a méhek miképpen küzdenek az entrópiával, hogyan tartják fenn szintropikus közösségüket, s így – elméletileg – halhatatlanok.

A méhek ugyanis valójában nem egy-egy méhecske, hanem az egész méhcsalád, amely folyamatosan megújul, és hacsak az ember nem pusztítja el élőhelyüket, az erdőket, mezőket, hacsak az ember nem fúj le mindent rovarirtóval, nem hordoz egyik kontinensről a másikra invazív ellenségeket, amelyek ellen még nem készültek fel – mindezt folyamatosan tesszük, kedves emberek –, akkor a méhek önmagukban halhatatlanok, hiszen folyamatosan megújulnak, állandó változásban változatlanok. Ezt az állandó változásukat hívtam adaptív rezilienciának – erről írtam A méhészet művészete könyvemben is –, és ez az, amit a legtöbbet és legnagyobb csodálattal vizsgáltam. Ez ugyanis arról szól, hogy „a méhek mindig ugyanazt csinálják, csak másképpen”, vagyis mindig mézet, propoliszt, virágport, viaszt gyűjtenek, termelnek, mindig a méhcsalád fennmaradása a cél, s ehhez meghatározott termékeik vannak, de mindig igyekeznek alkalmazkodni a környezethez, az időjáráshoz, a lehetőségekhez. Vannak méhek a sivatagban is, szaharai méheknek hívják őket, és csodálatosan kifejlődött bennük az adaptív reziliencia, vagyis az alkalmazkodó ellenálló képesség. E szupererejükkel küzdenek a folyamatos dezintegráció, vagyis entrópia ellen.

Úgy tűnhet, hogy lényegében az élet folyamata nem más, mint integráció a dezintegrációval szemben, szintropikus cselekvés az entrópiával szemben. Ugyanakkor mintha éppen ez tartaná fenn az életet magát, ez a cselekvéskényszer, ez a folyamatos ellenállás a széthullásnak. Mert ha tényleg az az egyik legfőbb törvényszerűség, hogy a dolgok előbb-utóbb szétesnek, akkor mégis miért vannak dolgok, amelyek összetartanak?

Miért van inkább élet, mint nincsen?

A kozmosz miért nem széthullott, széteső halott anyag, miért inkább rendszerek szövevénye? Miért vannak csillaghalmazok és galaxisok, miért vannak naprendszerek és bolygók? Miért van – legalábbis egy bolygón egészen biztosan – élet, mint inkább nincs, ha egyszer úgyis minden szétesik végül?

Lehet, hogy él a világ?

Mit akart az élettel az élő, amikor az első egysejtű ellenállt – igaz, mindig csak ideig-óráig – a szétesésnek, a halálnak? Talán attól félt az ősóceán mélyén az első élőlény, amitől később Hamlet? Lehet, hogy van valami közös ebben az első élőben, Hamletben, a méhekben és bennünk? Ez a közös bennünk az élet és halál körforgása? Az elkerülhetetlen sodródás a teljes és totális entrópia felé? A folyamatos küzdés, hogy élni mégis csak kell, s e küzdelemben a bizakodás, hogy ennek a szintrópia-gyakorlatnak van bármi értelme? Vajon valami más-e az élet értelme, mint az élet maga? S ha végül, mint mindig, úgy most is mindannyiunk felett az entrópia győz, bármennyire is eltanuljuk az adaptív rezilienciát méheinktől, akkor vesztettünk volna?

Gondolod, hogy a halál az élettel szemben verség? Vagy lehet, hogy az élet része? S valójában „meghalni, elaludni és elszunnyadni” éppoly természetes, mint megszületni, felkelni és élni? Lehetséges, hogy az entrópia éppen úgy része az életnek, mint a szintrópia, vagyis nélkülözhetetlen a szétesés ahhoz, hogy valami összetartson. S ha a világban szétesést látsz, üdvözöld, lehet, hogy valami új születik, ami majd megtart. S ha magadban szétesést látsz, fordulj önmagad felé együttérzéssel: igen, ez a kis halál, most gyakorlom elmúlásom, ez a természet rendje, ahogy az is, hogy ennek a szétesésnek, széthullásnak ellenállok, meghívott vendég vagyok az életben, részt veszek a teremtésben, s gyakorlom a rendet. Például úgy, hogy rendszerezem a gondolataim, teendőim, rendet teszek magam körül, környezetemben, rendes vagyok magammal és másokkal is. Eszembe jut egy negyedszázaddal ezelőtti szó: az entrópia. A valódi rend valódi uralom, önmagamon uralkodom, önmagam uralkodója vagyok, s önmagam életét élem, hogy ha eljön majd az idő, önmagam halálát halhassam.

Talán ezért jutott eszembe Cicero és Schrödinger most? Hogy erre emlékeztesselek? Nem is tudom, már elfelejtettem.

Weiner Sennyey Tibor