Kiültem a harmadik emeleti vaskorlátra cigarettázni. Nem egészen apró eset. Mégsem szenzáció; és mégis az, ha az emberbe néha hazajönnek azok az utólag nagybecsű középiskolai évek!
Azon időben a merészség, a szertelenség, a kevés meggondoltsággal vegyes felelőtlenség komponál lényünkben. Énbennem legalábbis dolgozott valami efféle mű. Talán ambíció?
Nem, ennél azért jobban ismerem magamat: utólag próbálok egy nem veszedelemmentes, de névre, címre szóló akrobata-üzenetet magyarázatokba sulykolni. Pedig olyan egyszerű az egész.
A házunktól beszédcserét megengedő távolságra állt a szomszéd épület. S e ház ablakpárkányán könyökölve éppen kifelé tekintgetett egy vöröses-barna hajú leány.
Két-három verset korábban írtam már hozzá – szemmel. El is mondtam neki – szintén szemmel.
Gondoltam, meg kellene mutatnom, nem akárki vagyok, de legalábbis: vagyok valaki. Ó, feltűnési vágy; ó, győzelem!, de milyen rettenetes távolságra is vagytok egymástól. Mutatványomért nem kaptam tapsot, nem volt ováció – ha igaz, csupán egy rebbenő félmosoly.
Ott, az erkélyen tanultam meg, vagy már előbb, nem is tudom, mindenesetre felidéződhetett bennem: a szimpátia és az akkoriban menten hozzákalkulált szerelem áráért ne az életveszélyt fokozza az ember, inkább tanuljon meg vallani.
Az igazán nagy érzelmeim szünetében szemezgettem a szomszéd házból való lánykával, a lélekrengető szívvihar viszont egy osztálytársammal sodort össze. Mit sodort? Isten áldja a kezet, ami egymás felé terelt bennünket.
Tömény líra, mozikban többszörös főpróbája annak, hogy miért nem a filmet érdemes nézni, kézfogásos hosszú séták, hatalmas kacagások, négy életre szóló ígéretek, az érzelmes metanyelv és a teljes verbális vonal kimerítése: már mind mögöttünk voltak. Katinak hívták, akit azokban a hónapokban, s még elég sokáig legalábbis félisten-lánynak láttam. Nohát igen: ha az ember poéta-csíra, ne aprózza el a dolgokat.
Egy alkalommal nagyon bátor nap kélt. Roppant bátor döntést hoztam. Kati kollégista volt, s a kollégium úgy nyolcutcányira az iskolától, az élén egy korosabb hölggyel, akiben, főleg szép kora miatt, erősen bíztam, hogy késő délután már kezdi summázni a napot, s azután sietve nyugovóra tér, hasonlóan a munkatársaihoz.
Mit ne mondjak: mikor Kati végighallgatott, csillagszerűbben fénylettek a szemei. Miért? Mert tulajdonképpen egy teljesen autentikus leányszöktetés instruált változatát tártam elé.
A széles, magas kőfallal körülvett lánykollégiumhoz lopakodom este kilenc óra tájban. Kati a fal belső oldalán, szobatársainak vállán felkapaszkodik a kerítés tetejére, onnan leereszkedik az én Toldi-fajta vállaimra, s mivel a szállásomul szolgáló lakásban egymagam laktam, hajnalig lesz négy-öt pásztor- és öröm-óránk.
Nem füllentek: akár az ancien régime egy gáláns tisztje, győztem az adottságok fölött.
Baj abból szokott lenni, ha egy nem egészen rendjén való szívtuningot túlpörgetnek – heti egy-két alkalomra szóló rendszert csináltam a dologból. Hajnalban visszacsenni a kincset a helyére, hazabandukolni – ebből azután csakis nagy alvás lehetett, délelőtt tizenegykor viszont már nem óhajtottam zavart kelteni az oktatásügyben, tehát egyre gyakrabban kimaradoztam az iskolából. Végül pedig lebuktam; a kollégiumi és az iskolai vezérkar egyaránt rám verte volna a vasat – vas helyett egy Móra-regénybe illő fegyelmi tárgyalás következett.
A nagy létszámú tantestület félkört ült egy hatalmas teremben; e félkörről máig az jut eszembe, hogy olyan volt, mint egy bezáródni készülő bilincs, ebben a félkörben kérdeztek ki, több órán át. S végül az ítélet értelmében azonnali hatállyal eltávolítottak az iskolából, ahova, egy írásos fellebbezés elbírálását követően, később visszakulloghattam.
Az iskola hírhedten spártai lelkületű igazgatója ordítva közölte velem: ha a legkisebb rendzavarás részese leszek, ha bármilyen csínyt hall rólam, kezeskedik, hogy az ország összes középiskolájából kitiltsanak.
Ezzel természetesen az élet nem állt meg, sőt nem is lassított: negyedik osztályos voltam, amikor fülön csípett két közlekedési rendőr, mert az apámtól ideiglenesen tulajdonomba vett motorkerékpárral, és mondani is felesleges: jogosítvány nélkül, furikázgattam.
Mindezek után alig negyven évet kellett várni, és kis híján angyallá változtam. Nemrégiben pedig megtalált a hír: Kati a fönti világ lakója.

Kelemen Lajos