Mi a szépség, és mi az igazság? Vannak-e örök és megdönthetetlen igazságok a fogalmak meghatározásra? Persze hogy nincsenek, gondolta, amikor hirtelen egy mondatra felkapta a fejét.

– Hát akkor minek élsz, ha nem utazol? – kérdezte éppen egy barátja, szerencsére nem pont őt, hanem a társaságban egy harmadikat, ő csak meghallotta a kérdést, és örült, mert nem neki kellett válaszolni rá, nem szerette a konfrontációt, inkább csak úgy magában érlelte-hümmögte a választ, olyan lépcsőházi módon.

Barátja éppen valahol a földgolyó másik végén járt, ott készült fényképeit morzsolgatta ujjaival a telefonján, lelkesedett az ottani időjárásért, az ételekért, kultúráért – egyszóval az utazásért.

Utazni tényleg jó, gondolta (ez például egy igazság!), maga is járt már néhány helyen, ámbár egy hónapnál hosszabb ideig még sehol, az egy hosszú hónap is ifjúkorában történt, még az áldott emlékezetű Interrail idejében. Ma is létezik, csak jóval drágábban az Interrail, ami egy vasúti bérlet – akkoriban háromezer forint volt az ára –, és egy hónapra szólóan Európa összes országába érvényes.

Ám attól az első hosszú utazástól eltekintve a legutóbbi időkben egyre kevesebbre emlékezett abból, ami az úton történt. Nyilván megmaradtak emlékében bizonyos borozások a kedvessel, egy öreg és mosolygós szicíliai néni, aki egy személyben volt szakács és pincér, és piszkos kezeivel tálalta föl az amúgy fantasztikusan finom raviolit, miközben a déli nap olyan magasról sütött, amilyen magasról csak ott tud, és közben a la padrona di casa borát is érlelte az Etna kövein; megmaradt a taorminai görög színház képe, a barlangok Szirakúzában, megmaradtak Kazahsztán vadnyugati tájakra emlékeztető kanyonjai vagy Andalúzia tájai, de sokszor csupán arra emlékezett, hogy ott, ahol járt, éppen mit olvasott.

Szicíliában Ottlikot, Córdobában az Anna Kareninát, a horvát tengerparton Bradburyt és Faludyt, Indiában Ráma királyfi történetét, Sopronban József és testvéreit. Persze ez így nem igaz. Inkább úgy lenne pontos, hogy a könyvek címeire – és időnként arra is, hogy miről szólnak – jobban emlékezett. Néha legalábbis így gondolta. Néha meg másképpen, hiszen ha az említett könyvek történetét és főleg szereplőit (!) kellene részletesen felsorolni, hát biztosan nem sikerülne teljes mértékben.

Amúgy meg hosszú, több hónapos hajóutakat ma is csak unatkozó milliomosok engedhetnek meg maguknak – gondolta –, mint amilyenen Fülig Jimmy és Piszkos Fred is részt vett. Egy olyanon tényleg sokat lehetett olvasni, főleg, ha a hajó karanténba kerül egy bizonyos hajópincér álomkórt előidéző tevékenysége miatt.

Régen a középosztály alsóbb rétegei közül is akadt, aki hosszabb időt töltött el utazással. Egy középiskolai tanár például nyugodtan elmehetett a nyári szünet alatt hat hétre Karlsbadba, hogy tanításban megfáradt izmait és kóros ízületi bántalmait gyógykezelje. Ám ezek a hosszú tartózkodások, melyeken sokszor barátságok és szerelmek szövődtek, és a résztvevők hosszasan és álmosan beszélgettek reggeli közben vagy a sétányokon andalogva, szóval ezek egyáltalán nem hasonlítottak a mostani utazásokra. Bár ő maga felnőttként csupán egyszer vett részt szervezett túrán, mindig a felesége állította össze és szervezte meg az egyéni útjaikat, utálattal gondolt a mai értelemben vett turizmusra, amikor a látogató mondjuk Firenzében beszagol kicsit az Uffizibe meg a Pittibe – nyilván csoportosan –, majd a fő látnivalót a gasztronómia és a helybéli borok kóstolgatása jelenti. Így is hirdetik: Toszkán borok Firenzében! Csak három nap! Sörtúra Münchenbe! Két nap! Na és természetesen Budapestre.

Lám-lám: ő is a raviolira emlékszik a legélesebben, akkor meg miért ítéli el őket?

Nyilvánvaló: két-három nap vagy hét alatt nem lehet megismerni egy másik népet és annak kultúráját. De nem is ez a cél. A cél a kikapcsolódás, a gyors élményszerzés. Barátja dicséretére válik, hogy nem háromnapos villámlátogatásokra indul, hanem hosszú hónapokra. Ám ő ilyenre gondolni sem akart, nem bírná ki ennyi ideig, hogy ne lássa kicsi unokáit, gyönyörű lányait.

Mostanában fut egy hosszú filmsorozat a tévében. Ismertebb publicista, aki mellesleg jó tollú író járt egy távol-keleti országban. Stábja gyönyörű felvételeket készített a sivatagos tájakról, az országot behálózó kanyonokról, ám az ott élő emberek kevésbé szerepelnek, a publicista inkább saját, belső élményeiről, kedvenc verseiről mesél, ellentétbe állítva az így átélt benyomáscsomagot a nagybetűs Nyugat mai állapotával.

Hát ez az, gondolta hősünk hazafelé menet a barátaival való találkozásból. A belső utak. Ezek az igazi szépségek! Immanuel Kant szintén erről regélt, s ha jól tudom, egész életében nem hagyta el szülővárosa határait.

– Savanyú a szőlő! – mondta otthon a felesége, mikor elfecsegte neki, hogy mire gondolt. – Régebben te is szerettél utazni, rohangálni egyik városból a másikba, kóstolgatni távoli népek egzotikus ételeit! Csak ma már a testi bajaid miatt fázol annyira a hosszú utaktól! Megöregedtél és irigykedsz, ez az igazság.

Nem szívesen hallotta ezeket, és védekezni próbált. Felhozta a már említett érveket, meg hogy nem lehet nyugodtan nézelődni, már akkor sem lehetett, amikor tizenkét évvel ezelőtt Indiában jártak, akkor is csak a szállodában meg a vonaton utazva hagyta őket békén a rámenős és hangos tömeg, hogy folyton-folyvást taxit, tuktukot (háromkerekű motoros szállítóeszköz), riksát meg mindenféle programot kínáljon, mit kínáljon, erőszakoljon, de azonnal.

– Asramba is lehet vonulni, ott átélni egy belső utat – rántotta meg a vállát a felesége –, de olvasni ott sem igen tudnál. Nem neked való az utazás, hiszen itthon, a kényelmes karosszékedben ülve, az olvasás számodra az igazi élmény, lásd be. Ha én nem indítványozom az utazásokat, te a kerületet sem hagyod el egész életed során.

Ez így természetesen nem fedte teljes valójában az igazságot – de nem tudott, vagy talán nem volt kedve válaszolni, inkább elvonult a könyvei közé. Különben is születésnapja volt, aminek dátumát már jó régen letörölte arról az egyetlen online közösségi oldalról, amire fel szokta tenni hébe-hóba megjelenő írásait, így az utóbbi években nyugta volt, nem kellett unos-untalan soha nem látott állítólagos ismerősöknek a jeles nap alkalmából elkövetett jókívánságait köszöngetni. Inkább kinyitotta az indiai bölcs, Rabindranáth Tagore könyvét, hogy mit ír erre a napra.

„A szépség mindenütt jelen van, így tehát minden képes arra, hogy örömmel ajándékozzon meg bennünket. Ha van elegendő erő az emberben, hogy a saját személyes hasznától és érzéki vágya követelőző igényétől elvonatkoztatva szemlélje a dolgokat, mindenütt megpillanthatja a szépséget. Csak akkor képes felismerni, hogy ami számára kellemetlen, nem szükségképpen csúnya, és a dolgok szépsége az igazságukban van.” Ezt olvasta. És ekkor beleszippantott a levegőbe. Ínycsiklandozó illat áradt szét a lakásban a konyha felől. A sült oldalas semmivel össze nem hasonlítható születésnapi illata.

Gáspár Ferenc