Gáspár Ferenc írása Száraz Miklós György Tibeti szél című könyvéről

Egészen meglepő mű, „vadregény”-ként aposztrofálja a szerző, és tényleg vad, de ez alatt nem gorombaságot kell érteni, hanem lecsupaszítottságot, olyan letisztított köveket, amiket csak Lhaszában látni, ahol örökké fúj a tibeti szél. Van olyan ismertető, mely szerint a könyv szereplői a boldogságot keresik. Pedig Manszur bég, a Tibeti szél hőse a regény vége felé a boldogságról így vélekedik: „Ott még nem tartok, hogy érzelgős legyek! Csak egy szó. Néhány hang. Boldog. Milyen üres, o, o, halak tátogása. Boldogság. Mi volna más? A küzdés… mégis Dönkar hóna alja jut eszébe…”
Az egészen fiatalon özvegyasszony maradt Dönkar Dawa Norbu gyógyítja Manszur béget, a magyarisztáni zarándokot, aki ősei eredetét kutatva jut Lhaszába, ahol a Potala palotában, őszentsége, Dzsampal Gyaco, a nyolcadik dalai láma székel.
A magyarisztáni zarándok pedig – sietünk leszögezni –, noha székely ember és mint ilyen, a nagyenyedi kollégiumban kezdte meg tanulmányait, hogy aztán németföldön, Göttingában élesítse tovább az eszét, s egyetemi évei alatt már sok idegen nyelven megtanult, nem azonos Kőrösi Csoma Sándorral, viszont ősképe, megszemélyesítője – nevezzük, aminek akarjuk – azoknak a tudós zarándokoknak, akik Julianus baráthoz hasonlóan keletre indultak, hiszen „…Rubruki William, Szent Lajos király követe átkelt a baskírok földjén, ahol magyarokat látott. Átevickélt hegyeken és folyókon és eljutott a titokzatos Ekviuszba, ahol magyarokat látott. Onnan az ujgurok országába, és Karakorumba, a tatár fővárosba érkezett. És mindenütt magyarokat látott.”
Egyszerű tehát a konklúzió: nekünk keletre kell mennünk, hogy megismerjük őseinket, megtaláljuk őseink földjét.
De nem csupán Manszur bég személye ennyire áttételes és ősképszerű, hanem a könyv összes szereplője az.
Száraz Miklós Györgynek sikerült megtalálnia azt a nyelvet, melynek a rövid, szaggatott mondatokkal nemcsak ritmusa van, hanem mintegy jól megszőtt mandala, magában hordozza a buddhista filozófia mélyét, az örök változást, az élőlényekkel való együttérzést. A semmit is, a végtelen semmit, a szenvedést és a halált. „De azért van remény” – mondja a könyv legvégén Manszur bég, a magyarisztáni zarándok Sir Robert Moornak, az angol orvosnak, akivel még az első lapon, egy katalán könyvesboltban ismerkedik meg.
„– …van remény” – mondja a székely nyelvzseni, ámbár egy másodperccel korábban még azt fejtegette, hogy Shambala nem létezik. „– De azért van remény. Mostanában azt képzelem, itt van.”
„– Itt?” – kérdezi az angol.
„– Bárhol. Ahol vagyunk. Mindig ott.” – feleli a ritka beszédű székely.
Aztán a bőbeszédű tudós, az értelem, a ráció embere mondja ki, fejti ki bővebben, mire is gondolnak ők ketten, még akkor is, ha az angol hosszú szónoklata végén visszalép egyet a maga kényelmes és megszokott világába: „…A tudományban hiszek. Maga azt mondta, fordítsam meg. Azt mondta, higgyem úgy, hogy Shambala a tudomány. Rájöttem, hogy igaza van. Shambalának létezni kell, különben nincs értelme a létezésünknek… Magának könnyű. A tökéletest hajszolja. Nem éri be kevesebbel. Magát nem elégíti ki a kevés. Nem fogad el alamizsnát…
Makacs székely, talán igaza van. Én angol vagyok. Született megalkuvó. Nekem fontos a kényelmes lábbeli. A tökéletes cipő és a délutáni cherry.”
Hogy mi az a Shambala? Shambala az a hely, ahol az emberek örökké fiatalok, békében élnek és szeretik egymást. És ha majd a földön eluralkodik a gonosz, és mindenütt a sötétség erői győzedelmeskednek, akkor majd Shambala urai elküldik a seregeiket, hogy legyőzzék a rosszat és elhozzák a földre a béke és bölcsesség új korszakát. Mindez nem új, mert a tibeti lámák körében ez a jóslat már sok-sok évszázada él, és a jóslatról már sokan hallottak szerte a nagyvilágban. (Romantikus, a lényeget elferdítő, szerelmes regény is született belőle, egy angol író, James Hilton tollából, A kék hold völgye címmel.)
Az új az, hogy Száraz Miklós György a Shambalát félig-meddig a magyarok őshazájának tekinti, a boldogság forrásának, amit örökké keresünk, de soha nem találjuk meg, hacsak nem úgy, ahogy azt Manszur bég már kifejtette, vagyis hogy ott van, ahol vagyunk.
(Ezek szerint mégiscsak a boldogság kereséséről szólna a mű? A válasz: is!)
Ha mégsem így van, ahogyan azt Manszur bég mondta, akkor pedig a szél marad, a mindent elfújó tibeti szél.
De nemcsak a szél támasztja a feszültséget, hanem a szereplők egymáshoz való viszonya is, hiszen Manszur béget maga a kundun, vagyis őszentsége Dzsampal Gyaco látogatja meg titokban és álruhában, s míg együtt teáznak, addig a gyönyörű testű Dönkar mesél nekik, akár egy tibeti Seherezádé. A mesék pedig egymásba érnek, egyik mese meséli a másikat, s már lassan-lassan nem tudjuk, melyik a mese, melyik az álom, és melyik a valóság. Ez a megfestett, a színes homok mandalája, össze se kell söpörni, magától elfújja a sokat emlegetett tibeti szél.
És mégis vannak mondatok és mesék, amik megmaradnak.
Ilyen Dönkar egyik meséje, melyben a tizenöt éves hercegnek még mindig nincs felesége, pedig apja, a Rémkirály – jámbor volt, és pont azért nevezték el így, hogy távol tartsák tőle a rossz változás démonait – minden egyes nap tűzáldozatot mutatott be, hogy egyetlen gyermekének megtalálja a megfelelő asszonyt. Kikérte a csillagászok véleményét, bájoló szertartásokat végző szerzeteseket hívatott, de mindhiába.
Egy napon két embert vezettek a herceg elé. Az egyik öreg volt, vak, és a fél lábára béna. A másik gyerek volt még, és a jobb keze hiányzott. Ráadásul süket és néma volt. A két furcsa jövevény elmondta a hercegnek, hogy a közelben van a lány, akit keres, a hozzá való, a bimbózó mályvarózsához hasonló, de a herceg nem hitt a szavuknak. Sok idő elmúltával azonban furdalni kezdte a kíváncsiság, hátha mégis igazat szólt a két furcsa látogató. Szétküldte hát a hírnökeit, de csak az egyik futó jelentette, hogy talált egyetlen asszonyt, „elvásott kemence mellett gubbasztott, arca mély ráncokkal barázdált, haja fehér pókfonál.
Vezess nyomban, mondta a herceg, azzal lóra kapott, és már ügettek is a romos hajlék felé.”
„Régóta várlak”, mondta a vénasszony, s a herceg láttán megfiatalodott, „nem lehetett több tizennégy évesnél. Sűrű haján úgy csúszkált a napfény, akár a holló kékesfekete tollán. Olyan szép lány állt előtte… amilyet elképzelni sem tudott.”
„…szerelmes párod lehettem volna” – így a lány, „ha hallgatsz apáimra, a múltra és a jövendőre, akiket elküldtem hozzád. De te megsértetted, elzavartad őket. Szemed elé fátyolt engedett a tévútra vezető démon.”
A lány visszaöregszik egy perc alatt, csak az elmulasztott lehetőséget mutatta meg, a pillanatot, amit a herceg elfelejtett megragadni.
„Késő, mondta a lány szomorúan… Ne keseregj, vigasztalódj, a végtelen körforgásban valamelyik életünkben egymásra találunk.”
Lírai ez a mű, s a befejezése is az, az elzavart fehér farkassal (erő és tisztaság szimbóluma, de az örökkévalóságé is, hiszen például a mongolok úgy tartják, a holtakat eltakarító farkasokon keresztül jutunk el Tengribe, az égbe, de ami a legfontosabb: a magyar hitvilágban a táltost is hívják fehér farkasnak), aminek a tekintetében „inkább szemrehányás” van, „mint ijedtség, amikor visszanéz.”
Talán ha elolvassuk a könyvet, nekünk nem lesz még késő. Visszahívjuk majd a magunk fehér farkasát, a belső táltost; megbékélünk vele, és elfelejtjük a gyöngéinket, amik a sötétség erőinek a karmába hajtanának bennünket: a gyűlöletet, a telhetetlenséget, az irigységet és a lelkiismeretlenséget.