És kellenek pillanatok, percek, órák, akár egész napok, amikor csak szemlélődsz. Nem vagy hasznos, nem teszel semmit, de hidd el nekem, hogy ez nem haszontalanság, nem tétlenség.

Például most, hogy megjött a tavasz, a madarak halkan kezdenek kora hajnalban énekelni. Kiállok a teraszra, várok. Hallgatom ezt a téli csöndességből ébredő tavaszi csiripelést, ahogyan egyre hangosabb, egyre harsányabb lesz napról napra. Percekig állok és figyelek. Énekelnek. Mi sem természetesebb, és mi sem csodálatosabb. Hallgatom őket, alig mozdulok, még pizsamában és köntösben vagyok, a hűs és friss levegő betölti tüdőmet, kezdek fázni, mégis érzem, telítődök a madarak énekével. Mondd csak, szoktad figyelni a madarak énekét? Hallgatod őket kora tavasszal, pirkadatkor? Nincs szebb muzsika.

Máskor csak figyelem a palántáimat, ahogy lassan magból csíra szökken, ahogy kidugják fejüket, meghozzák első két levelüket, és ígéretes kis növénnyé lesznek. Figyelem a gyümölcsfáimat, ahogy évről évre erősödnek, virágot bontanak, megtermik első nagy ígéretüket: gyümölcsüket. Figyelem a méheimet, ahogy ki- és beszállnak a kaptárakból, végtelen szorgalommal. Hallgatom, ahogy zümmögnek, látom, ahogy napról napra többen lesznek, s a méhes megtelik a kaptárak édes illatával. Órákig tudok ülni ebben a kaptárillatban, egészen lenyűgözve a méhek röpülésétől. Ahogy melegszik az idő, egyre többször járok a méhek közé, egyre több időt töltök köztük, és egyre jobban vonzanak.

Az öregek úgy mondták, hogy „a gazda szeme hizlalja a jószágot”, és azt hiszem, ebben volt valami igazán nagy bölcsesség. Hosszasan írtam már a méhészet művészete kapcsán is arról, mennyire fontos a megfigyelt és a megfigyelő viszonya. Micsoda energiák, milyen kölcsönhatás mozog itt, kérem! Meg aztán sohasem tudhatod, hogy te figyeled meg a többi élőt, vagy a többi élő figyel meg téged? Esetleg az összes élőn keresztül szemléli önmagát az élet? Ilyeneken csak a legritkább esetekben gondolkozom, amikor a madarak énekét hallgatom, vagy amikor a növényeket szemlélem, esetleg amikor a méheim figyelem, valójában tíz perc után elkezdek teljesen kiüresedni. Ezt az ürességet ne negatív értelemben vedd, nincs bennem semmi hiány, éppen ellenkezőleg. Elkopik belőlem a zaj, a világ zaja, ahogy egyre mélyebbre kerülök ebben a megfigyelésben, úgy egyre kevésbé fontos a külvilág, egyre nagyobb csönd lesz bennem, s különösképpen egyre nagyobb rend.

A természet rendje.

Az élet rendje.

Látom, mi a fontos, és mi a kevésbé fontos. Mi vagyok én, s mi az, amivel tévesen azonosítom magamat. Látom, mi a szép, és mi az igaz. Mi a hasznos, és mi a haszontalan. Különös, de a madarak éneke hasznosabb, mint bármi, amit ember valaha is alkotni tud. Érdekes, de a magból kisarjadó kis növény praktikusabb, mint bármilyen gépezet. Meglepő, de egy gyümölcsfa értékesebb, mint bármilyen befektetés. És jól sejted, hogy az embernek egész életében törekednie kell a jóra, ahhoz, hogy akár csak egyetlen percre is olyan szép legyen, mint egy kicsiny méhecske ilyenkor tavasszal. Vajon lehet-e egyáltalán az ember valaha olyan szép és jó, mint egy méhecske? Össze lehet-e hasonlítani minket, őt, a méhecskét és engem, az embert? Vagy valami végzetesen más vagyunk ő és én, rovar és ember?

Mégis a minap különös dologra lettem figyelmes. A méheim figyelnek engem. Ahogy egyre többet vagyok köztük, annál jobban megszoknak, sőt, gyakran rám repülnek. A tenyerembe. Az arcomra. Nem szúrnak meg. Nem bántanak. Csak figyelnek. Nahát, gondoltam, azt hittem, hogy én figyelem a világot az állatokon és a növényeken keresztül, aztán lehet, hogy az egész épp fordítva van, és a világ figyel engem, most éppen egy méhecskén keresztül?!

Hagyni kell időt magunknak, hogy újra és újra megtaláljuk a középpontunkat. Hol van a középpont? Mindenhol. Hogyan lehet, hogy mégis elveszítjük? Úgy, hogy mi gyakran nem vagyunk jelen, nem vagyunk ott, nem vagyunk sehol. Hagyj időt magadnak a szemlélődésre.

Weiner Sennyey Tibor