Részletek Tallián Mariann ifjúsági regényéből

A kígyó

(részlet)

Ferkó bent ült saját, fejedelmi sátrában. A sátor bejáratánál egy zászlórúdon lebegett a Rákóczi-címeres kuruc lovassági zászló. Ék alakban kivágott zöld lobogó, rajta lángnyelvek úsztak, és középen állt a címer: vörös mezőben hármas zöld halomból növő, aranykeréken álló, kiterjesztett szárnyú fekete sas, mely fölemelt jobbjában aranymarkolatú egyenes kardot tart. A sátor belsejét díszesen, fejedelemhez méltón rendezték be. Vastag perzsaszőnyegeken hevert egy kis ácsolt, alacsony ágy, paripákat ábrázoló bársonytakaróval leterítve. Az ágy mellett egy kisebb asztalka, rajta gyertya, feszület, rózsafüzér, mindezek egy fehér úrasztalterítőn, melyeket szorgos kezek hímeztek. Ferkó nagymamája házi oltárán találta ezeket az ereklyéket, amikor az meghalt. Azóta is őrizgette, ahogyan az emlékét is szíve legbelsőbb zugában. Minél többször gondolt rá, annál többször mormolta esténként az ő szájából hallott katolikus imákat.

Volt még egy asztal is a sátorban, azon étkeztek a kamarás úrral, aki saját keze által készítette el a kisúrfi ételeit. Aznap a szokásos ebéd Ferkó szerint túl keserűre sikerült. A kamarás, hogy a kisúrfi figyelmét elterelje, sakkpartit kezdeményezett. Kiterítették a hímzett sakkterítőt. Az asztal két felén, egymással szemben helyezkedtek el és kirakosgatták az ezüstfigurákat.

– Gyalog, kettő! – pillantott fel Ferkó, aki kezdő játékosként a fehér gyaloggal indított.

– Szintúgy – mosolygott a kamarás, és hunyorítva tolta gyalogját két lépéssel előre. Most Ferkó lépett, komoly arccal tette a huszárt a megfelelő helyre.

– Hm. Lovas előre tört… spanyol megnyitás! Remek! – bólogatott elismerően a kamarás. – Akkor én is így teszek – döntötte el, és ravaszul mosolygott.

Ferkó izgatott lett, nyugtalanul fészkelődött a székén. Majd kis gondolkodás után lépett.

– A futóval megtámadtam a huszárodat védő gyalogot! – diadalittasan nézett játszótársára.

– Ügyes! – húzta a száját György. – Nos, akkor figyelj! Én is kilépek a futómmal! – és megtette.

– Akkor a lovasommal kiütöttem a futódat! – döntötte le a bábut Ferkó, és örömében táncolni kezdett. De ahogy felállt, hirtelen elszédült.

A kamarás felpillantott.

– Üljön le, ifiúr! Ne heveskedjen! – hunyorított ravaszul.

De Ferkó nem tudott visszaülni, elvágódott és remegni kezdett.

– Védtelenül hagyta a futóját! – mondta kárörömmel a kamarás, és eldöntötte a bábut. Ravasz mosollyal nézte Ferkó szenvedését, ahogy fájdalomtól torzult arccal összehúzta magát.

– György úr, segítsen, kérem! – kapkodta a levegőt Ferkó.

– Hozok vizet! – mondta flegmán a kamarás, és kiment. De hiába várta vissza, Ferkó sohasem látta többet azt az embert, akivel több mint egy éve minden pillanatát megosztotta.

Beborult az ég. Köd ereszkedett a táborra, és a távolban égnek meredő pozsonyi vár tornyait beburkolták a viharfellegek. Ferkó pillái lecsukódtak, hirtelen felszökkenő magas lázban égett a teste. Sötétség borult szemére, és félálomban, amikor valóság és képzelet között táncol az eszmélet, Szent Istvánt látta maga előtt. A látomás kiemelkedett a pozsonyi vár négy magasba szökő tornya közül, felszállt az égbe, széttárt karjaiban tartotta az aranyalmát és a jogart, fején a felséges korona aranysárgán világított, tetején a kereszt csillogott. A keresztből áradó fénysugár megvilágította Ferkó arcát, ettől hirtelen fájdalmas szúrást érzett a szemében.

Ferkó kinyitotta a szemét, és döbbenten látta, hogy a vár valóságosan is füstölög, szikrák és tűzcsóvák lövelltek belőle. A szürke ködben lassan vörös lángmezővé vált a váralja. Bombázás hangjai dörgedeztek a messzeségből, és a sikítások, jajveszékelések hangjai egyre közelebb értek. Látta, amint a kuruc katonák százai vágtatnak le a várhegyről, némelyek elbuknak, mások holtan esnek össze, a lovak nyerítenek, és vér folyik mindenütt. Látta, ahogy a török janicsárok felgyújtják a várat, a menekülőket, a katonákat, látta, ahogy ostorral ütik-vágják a földön fekvőket, férfiakat, nőket egyaránt. A kurucok vesztes serege pedig egyre közelebb és közelebb ért a támaszponthoz. A menekülő janicsárok mindenen áttiportak, mindent elpusztítottak maguk körül, és kegyetlenül átgázoltak a magyarok táborán.

Egyszer csak Imre kijózanító hangját hallotta.

– Meneküljetek! – kürtölte szét, és beszaladt a saját sátrába.

– Apámuram! – kiáltott Ferkó, de hangja erőtlen volt. Hallotta, amint Thököly és a kamarás szót váltanak.

– Megtettem, amit kért. Kérem a pénzem! – fenyegetőzött a kamarás.

– Hol a gyerek? – suttogott Imre.

– A sátrában haldoklik. Erős mérget tettem az ételébe – felelte a kamarás.

– Nesze, itt a fizetséged – hallotta Imre szavát.

Ferkó szeméből elindultak a könnyek. Hang nem jött ki a torkán, szeme világa elsötétedett, a gyomrában érzett erős fájdalomtól összegörnyedt és úgy érezte, hogy a földdel lett egyenlő.

– Talán már nem is élek. Mert minek is éljek ezek után? – suhant át fején a gondolat. Ömlöttek szeméből a könnyek, de ő mozdulatlanul tűrt, és várta a halált.

Egyszerre csak érezte, hogy valaki felemeli őt a földről. Szent István volt az. Karjaiban tartotta, bordó, vastag palástjával betakarta, megmelengette, dédelgette, megsimogatta arcát, és a fejére tette a koronát.

– Ne félj! Te leszel a magyar király! – mondta, és felrepültek az égő tábor feletti nagy, felhő borította égbe, egészen fel a pozsonyi vár fölé. Ott aranytrónra ültette, és lába alatt a várból felcsapó lángnyelvek melengették a testét.

Aztán a fején egy erős ütést érzett. Onnantól Ferkó már nem emlékezett semmire.

*

A bevonulás

(részlet)

Lópatakopogás visszhangzott a Kárpátok hegyei között. A méltóságos fejedelem a Vereckei-szoros bejáratánál lovagolt. Kis idő múlva négyezer lovas követte lassú ügetéssel, és mögöttük négyezer fegyveres gyalogos katona menetelt. A jobb és bal felől magasodó hegyek présbe szorították a szűk földutat, ahol elhaladt Rákóczi serege. A Vereckei-hágó öreg hegyei már sok mindent láttak a magyarok sorsából. Több mint ezer évvel ezelőtt, mint egy tekintetes nagyasszony fogadta be titkos ölébe, a Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarokat. Utat mutatott és biztos rejteket kínált a hazát kereső népnek. Most is ezen a kapun át találta meg küldetését a francia király aranyaiból toborzott Rákóczi-sereg, és nyomult át a szoroson ezen a nyár eleji napon, 1703-ban, hogy felszabadítsa Magyarországot.

Ferkó céltudatosan, magabiztosan ült a lovon, és azon gondolkodott, mi következik majd a bevonulás után. Bár nem mutatta, valójában rettenetesen félt, a Kárpátokon fel-le, veszélyes utakon haladtak keresztül. Amikor felértek a hegytetőre, leszállt a lováról, és elnézett a messzeségbe. A monumentális hegyóriások láncolata és a távolban a szent föld, mely az édeshazája volt, és amelynek anyanyelvén beszélt, rendkívüli látványt nyújtott. A látóhatárt kémlelte. Mintha egy képzeletszülte, mesebeli tájra tévedt volna. Ezen a regényes, álombéli tájékon átitatta a szabadságvágy, mely abban a pillanatban befészkelte magát a szívébe, és onnan el nem repült soha többé.

Amikor a határt átlépte, ujjongó tömeg várta Ferkót. A tömeg éljenezte, az asszonyok a kendőiket lobogtatták, a férfiak a kalpagjukat dobálták a levegőbe. Rákóczi-címeres zászlót és azt a fehér zászlót lengették, amelyet ő tervezett.

– Istennel a hazáért és a szabadságért! – kiáltották többen is.

Ferkó leszállt a lóról, letérdelt és megcsókolta a földet. A tömeg elcsendesedett. Ekkor a határ menti falu szélén feltűnt Esze Tamás és serege. A fejedelem több ezer fős hadereje mellett elhaladtak a talpasok: egy gyülevész csapat mezítláb, csupán pár lovat húztak maguk után. Ferkó felállt, végignézett rajtuk, és a döbbenettől elakadt a szava. Csupán kétszáz gyalogos és ötven lovas nézett rá határozott, mindenre elszánt tekintettel. A talpasok vasvillákat, kaszákat, botokat, éles baltákat és egyéb, a mezőgazdaságban használatos eszközöket markoltak kezükben fegyver gyanánt. Sokak lábán nem volt csizma, mezítláb voltak a legtöbben. Nagyon felháborodott.

– A talpasok vezére! – köszöntötte gúnyosan Esze Tamást, és leszállt a lóról, majd dühösen közeledett felé. – Ez a szedett-vedett horda lesz a hadseregem? Ezekkel a fegyverekkel akartok háborút indítani a Habsburg Birodalom ellen? – támadt rá.

– Minek nevezett? – kérdezte a vezér. Elfogta a méreg. – Tudhattam volna, hogy egy nagyképű bécsi udvaroncban nem bízhatunk meg – sértegette Esze Tamás.

A két férfi az ünneplő tömeg előtt visszafojtotta a mérgét, de dacosan hátat fordítottak egymásnak. Ekkor a falu másik végéből megérkezett Bercsényi is a Thököly-hívekből toborzott katonákkal. Voltak vagy ötszázan. Fegyverekkel felszerelt, tapasztalt, idősebb katonák. Bercsényi azonnal észrevette a feszültséget a két férfi között. Lepattant a lóról, és Tamáshoz lépett.

– Mi történt? – kérdezte Esze Tamást, miközben fél szemmel Ferkót figyelte.

– Rákóczinak nem tetszik, hogy nincs bőrcsizmánk és karabélyunk – mondta sértődötten.

– De miért sebesültek a talpasok? – érdeklődött, miután látta a katonák rossz állapotát.

– Károlyi Sándor ránk támadt Dolhánál – válaszolta Esze Tamás. – Ezerfős seregével került mögénk. Az első heves lovasrohamot és sortüzet kiálltuk, de a második támadás elől már meghátrált a csapatom, és szétszéledtek az erdőkbe – magyarázta ingerülten. – Elég baj ez nekem – mérgelődött.

Bercsényi most Ferkóhoz fordult.

– A talpasok azért érkeztek ide, hogy téged köszöntsenek. Te aztán szépen hálálod meg a figyelmességüket – békítette. – Légy okosabb! Esze Tamásnak hatezer fős serege van. De a nemesek közül valaki elárulta a köszöntésedre indult alakulatot, és Károlyi rájuk támadt. Szétverte a képzetlen hadat – magyarázta.

– Ki az a Károlyi Sándor? – kérdezte értetlenül Ferkó.

– Nagykárolyi báró – válaszolta Bercsényi. – Szatmár megyei főispán. Ő verte le a hegyaljai felkelést. Császári állományban van.

– Ó, tudom már, hiszen én őt ismerem! Sokszor találkoztam vele Bécsben. Híreket szállított Magyarországról – mondta cinikusan.

– Szóval, árulkodott – vágta rá Bercsényi. – Ez jellemző rá.

– Kígyó! – szitkozódott Ferkó. Visszafordult, és végignézett a talpasok seregén. Sebesülten is olyan makacsul ragaszkodtak a fegyvereikhez, és olyan elszántan néztek rá, hogy megsajnálta őket. Visszasétált Esze Tamáshoz.

– Bocsáss meg, kérlek – nyújtotta jobbját.

Esze Tamás elfogadta Ferkó bocsánatkérését, és a három csapatból verbuvált hadseregnek közösen kijelölték a táborhelyet a munkácsi vár környéki Rákóczi-birtokon. A vár azonban még visszafoglalásra várt.

*

Rákóczi villáma, Bottyán fejszéje és Hannibal Heister puskája

(részlet)

A szállongó hópihék kristályos pelyhekben hullottak alá a nagyszombati sík terep talajára 1704 telén. Bercsényi és Rákóczi a lipótvári várdomb tetején felállított támaszpontról figyelte és irányította a hadműveleteket. Ferkó kézi távollátójával szemlélte a síkság túloldalán felálló császári sereget.

– Ki vezeti ellenünk ezt a legalább húszezer fős labanc sereget? – kérdezte Ferkó.

– Heister – sziszegte a foga között Bercsényi. – Hannibal Heister tábornagy, aki Veszprémben kirabolta a székesegyházat, legyilkolta az espereseket. Kegyetlenkedései miatt gúnyolják Hannibalnak – mondta.

– Kelet felé vonul – kommentálta Ferkó, amit távcsövében látott –, de mintha visszafordulnának, tanácstalannak tűnnek – mondta meglepődve. – Lehetséges, hogy nem akarnak karácsonykor ütközni?

– Várakozzunk – tanácsolta Bercsényi. – Heister nem tudja, mi mennyien vagyunk. Két csapatunk egyesült itt, ő azt hiheti, nagyobb létszámú sereggel vagyunk jelen.

A túloldalon kialakított császári bázis előtt Hannibal ült a lovon, és ő is a távcsövét markolta, úgy próbálta megsaccolni az ellenség haderejét.

– Kémeim azt jelentették, hatvanezer kuruc várakozik Rákóczi parancsára – mondta a segédjének, aki páncélját helyezte fel éppen Heister lábszárára. A páncélon virágok, levelek mintázata rajzolódott ki.

– Látom már! Tökéletesre göndörített, hatalmas, fehér, labancparókája a mellkasáig ér – nevetett fel odaát Ferkó, majd leengedte kezét, melyben a távcsövet tartotta. – Sosem értettem ezeket a labancokat! Selyemkendő, virágos, leveles könnyűpáncél, hosszú műhaj! Hogy lehet ezekben a göncökben harcolni? – ingatta a fejét.

– Micsoda színes gúnya van ezeken, olyanok, mint a papagájok! – csattant fel odaát gúnyosan Heister, aki egy hosszúra nyitott távollátón keresztül szemlélte a magyar vezetőséget. – Piros nadrágjuk olyan szűk, hogy mozogni sem lehet benne, lábukon sárga, térdig érő csizma, amin minden kosz meglátszik, ők meg azzal tapicskolnak a sárban. Díszgombos mente, derekukon öv, feszül a mellkasukon a felső is! És ez a tollas süveg! Mintha gólyafészket egyensúlyoznának a fejük tetején. Nem értem, hogyan lehet ilyen kényelmetlen, szűk ruhákban harcolni – zsémbelt az osztrák. – Sokan vannak, várakoztassuk őket egy kicsit, hátha a sok paraszt haza akar menni karácsonykor – gúnyolódott.

– Uram, mi is haza akarunk menni – szólalt meg halkan a segéd. Hannibal dülledt szemeivel ránézett. A katona ijedten lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban odavágtatott egy kuruc, húsz labanc lovas követte. Amint megállt, azok kivont szuronyaikkal fogták körbe.

– Scharodi János császári alezredes, átállt Rákóczi oldalára pár hónapja – jelentette az egyik katona, majd megbökte pengéjével a kurucot.

– Mit akarsz, áruló? – kérdezte Hannibal, és lenézően mérte végig.

– Visszaállok a császári csapathoz – mondta határozottan a magyar.

– Honnan tudjam, hogy nem kémkedsz-e? – kérdezte Heister.

– Kérdezzen bármit, válaszolok – győzködte a katona.

Heister ránézett, odafordította a lovát is, mire az horkantott egyet. Heister mélyen a kuruc szemébe nézett.

– Ha hazudsz, a faludat és annak minden asszonyát felnyársaltatom, megértetted? – úgy nézett rá metszően hideg, kék szemével, hogy a kurucban egy pillanat alatt megfagyott a vér.

– Kérdezzen bármit, válaszolok – ígérte a magyar.

– Hányan vannak? Mekkora a sereg? – kérdezte Heister.

– Hozzávetőlegesen huszonkétezren – vágta rá az áruló.

– Csak annyian vannak? Ez biztos? – kérdezte fenyegető hangsúllyal Hannibal.

– Biztos, uram, biztos. Átállhatok? Kapok ruhát? – kérdezte a férfi.

– Persze! Szállj le a lóról, és menj a többiekkel – morogta és elfordult. Az áruló leszállt lováról, mire Heister kikapta a szuronyt az egyik labanc kezéből, és hátba szúrta. – Paraszt – mondta és elfordult. A szuronyosok elvonultak, maguk mögött húzva a halottat.

A csatamező túloldalán lévő dombtetőn Ferkó az eget kémlelte.

– Nagy a szürkeség odafenn. Hóvihar lesz, attól tartok – aggodalmaskodott, és összébb húzta vállán a bundát.

Heister is felnézett az égre.

– Hófellegek. Idén szép karácsonyunk lesz – gúnyolódott, és részvétlen arccal nézett a segédre. – Vállalom a csatát – döntött Heister, és kihúzta a kardját. – Az időjárásnak köszönhetően most előnyös pozíciót foglalhatunk el. Azonnal felsorakozunk – parancsolta, és előreügetett.

A sűrű szürke fellegek úgy elsötétítették az eget, mintha beesteledett volna. Óriás hópelyhek szálltak odafentről, és az átláthatatlan légből csipkefüggönyt varázsoltak. A csatatéren a hó egyre magasabbra gyűlt és az érintetlen hótenger mozdulatlanul várta a véres csatát.

(Zrínyi Kiadó, 2021)

A kötet illusztrációit Cserkuti Dávid készítette.