„A sport mindenkié, és az okos embernek a sport a temetőig tart…”

(Monspart Sarolta)

Gyanítom, a mostani hetvenesek az utolsó generáció, amiben szinte mindenkinek voltak még példaképei. Pontosabban olyan ideáljai, akik nem ötperces rivaldafényben szerezték a népszerűségüket, hanem következetes, kitartó munkával, hittel, rendkívüli akarással.

Rójuk a Kedvessel a köröket egy műfüves focipálya körül. Taccsra téve. A fixre festett vonalakon belül a legkülönfélébb korosztályok edzenek. Az egész telet, s most a tavasz elejét is végig güriztük. A naptáram végére érve majd összesítem a körök számát, a megtett kilométereket, az átlagsebességet. Arról majd bölcsen hallgatok, hogy voltak keserves napok, hófúvás, eső, viharos szél, s csak a GoreTex áldásos találmánynak köszönhető, hogy a láb és a puskapor mindig szárazon maradt.

Még néhány hónap, és egészen kitanulom a fociedzők mesterségét is. Mint ahogy gyerekkoromban soha nem mulasztottam el egyetlen másodpercet sem, ha mesterember járt nálunk. Most is előttem van, mint egy lassított filmen a cserépkályharakás minden lépése, fortélya. Látom a bádogos cinezőmozdulatait, és érzem a gyanta égett szagát. Kezemben a zsíros gyeplőszár tapintása a megrakott szénásszekér mennyei magasában. Nem állítom, hogy egyedül képes lennék elvégezni az évszázadok tapasztalásait egybesűrítő mozdulatsorokat, de erőt biztosan meríthetnék az előttem felsorakozó ősök, hétköznapi hősök példamutató szorgalmából.

Világ életemben gyáva voltam (ma úgy mondanák, hogy pacifista?). Nem akartam én várvédő Dobó kapitány lenni, sem a kirohanó Zrínyi. Nagyapám Nagy Háború-s, ritkán mesélt tengerész élményeit is borzadva hallgattam. Víz, mindenütt víz…

’56-ban csak ablak mögül lestem a Debrecen felé tartó szovjet tankokat a 4-es főút mentén. Dehogy vágytam ki az utcára. Hétéves voltam, így most nem kell magyarázkodnom…

Sportoló példaképek kísérték végig az életemet. Az első Puskás Öcsi volt, focimérnök akartam lenni, gólkirály, lenyalt, hátrafésült hajjal. Kaptam egy fűzős, igazi bőrfocit, amit egy iskolai ünnepségre bevihettem magammal. Én voltam A focista, hónom alatt egy lasztival. Néhány évvel később, már a Kádár érában közeli szomszédunk, a Balczó család nagyfia, András lett (és maradt) a példakép. Ez külön tárcát érdemel, kitörölhetetlen emlékekkel. (Apám arcát sosem láttam olyan átszellemültnek és boldognak, mint amikor odakísértem Andráshoz, bemutattam őket egymásnak, s akkor Apám ott állt a nagy Balczó mellett, felém fordult, kihúzta magát, mintha fényképezném – így üzent talán boldogtalanőseinek.)

Ugrunk újabb néhány évet, feledhető feledhetetleneket. Újabb példaképnek Monspart Sarolta robbant be az életünkbe. Neki köszönhető, hogy a tömeg- és a szabadidősport része lett a mindennapjainknak, és oly sok magyarénak. Sikeres versenykarrierjét megtörte egy kullancs okozta fertőzés, de hihetetlen akaratereje, és sok-sok ember imája visszahozta az életbe, lábra állította, és ha sántikálva ő biztatott, elhittük neki, hogy ha egy-két évet következetesen készülünk rá, képesek leszünk az 1977-ben részben általa indított Aranyjelvényesek az olimpiára mozgalom ötpróbájának nagy kihívásait teljesíteni. És tanított, hogyan tegyük, rávett, hogy kitartsunk. Az ötpróba egyikén félmaratonival birkóztam a Velencei-tó körül. Sikerült, pedig teltek előtte hosszú évek úgy, hogy én csak akkor mozdultam, ha megkergettek. Az első Futapest versenyen is ott volt valamikor a nyolcvanas évek elején, és azóta sem rendeztek talán egyetlen tömegfutóversenyt sem az országban úgy, hogy ő ne állt volna az út szélén valahol egy mikrofonnal kezében, erőt adva mindenkinek. Keringtünk a Margit-szigeten, volt befutónk a Népstadionba.

Elrohant negyvenöt év, ki tudja, hány futókilométer van azóta a lábamban. S akkor mostantól már egy példakép biztató, szerény mosolya nélkül kell tovább kocogni egy láthatatlan cél felé. Monspart Sarolta 34-szeres tájfutó magyar bajnok volt, sífutásban hatszor nyert országos bajnokságot. 1972-ben feljutott a csúcsra, tájfutó világbajnok lett. Az európai nők közül elsőnek futotta 3 órán belül a maratoni távot. Köszönjük, hogy voltál nekünk!

Élt 76 évet.

Kovács katáng Ferenc