Az utószezon megritkította a tömeget. Eltökélt szándékom volt, hogy amíg itt leszek, lassan végigjárom a tizenhét kilométeres parti sétányt. A szállodák jóformán kiürültek. A Galebban szálltam meg, mert a szobák teraszáról rálátás nyílt a szecessziós városközpontra és a strandra.

Csak vacsorát rendeltem a szállodában. A teraszos étterem kinti részén az asztalokat egy virágládákkal díszített alacsony fal választotta el a járdától.

Mindennap a pincér sorolta fel azt a három ételt, amiből választani lehetett. Nem is igen volt más vendég. Leginkább egy idősebb olasz házaspár kornyadozott egy üveg vörösbor mellett a sarokban. Mindennap megvárták a naplementét, aztán mentek el.

Már a második napon feltűnt, hogy csak egyetlen pincér szolgál fel az étteremben. Nyilván főszezonban többen is vannak, mert az asztalok, székek számából ítélve akár ötven vendég elfér itt egyszerre.

Az is feltűnt, hogy mire eljött a vacsoraidő a joviális, ősz pincér már spicces volt. Amikor félrevonult, sejtésem szerint mindig kortyolt valamit. Talán végigfröccsözte a napot. Vagy vodkát ivott, azt kevésbé érezni. Közvetlen volt, de nem tolakodó. Régi vágású, frissen vasalt, csokornyakkendős, mintha a századfordulóról maradt volna itt. Minden fogáshoz mindennap volt egy története. Csemegézett enciklopédikus tudásából. Olykor csak néhány mondatnyit. A városról, a hírességekről, akik valaha itt jártak. Kötelességének tartotta, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Nem vicceket mesélt, nem akart szórakoztatni, csak figyelmes volt. Tudott olaszul és angolul is.

Az Abbázia fölé magasodó Učka forrásai és búvópatakjai a szállodasor előtt ömlenek a tengerbe. A hegység természetvédelmi terület is. Ettől kristálytiszták a vizei, és természetesen hűvösebbek is, mondta mindjárt az első napon bevezetésképpen.

Tapasztaltam, hogy a part közelében igazi gleccserek húzódnak, érezni az édesvíz áttetsző tisztaságát. Annyira hideg, mintha tűvel szurkálnák az ember bőrét.

Nem is szoktak ráúszni a forrásokra, mert könnyen görcsöt kap a láb, és medúzák is szeretik a félig sós vizet.

Másnap egy könyvet olvasgattam az asztalnál, amíg a pincérre vártam. Most a témához illő mondanivalója volt.

A Pearl of the Adriatic elnevezés, ahogyan az angolok emlegetik Abbáziát, James Joyce-tól származik, aki gyakran iszogatott itt, már megvolt ez a teraszunk akkor is. A közeli Triesztben volt angoltanár, és az Ulysses végleges változatát is innen küldte el kiadójának. Azért szerepel a hírességek falán. Látta már?

Még nem…

Az art streeten kanyarodik el a parkot elválasztó fal. Anja Ferenčić festette rá a portrékat azokról, akik rövidebb-hosszabb ideig valamikor a városban éltek: ott látható sorban Vladimir Nabokov, James Joyce, Drago Gervais író, Andrija Mohorovičić geofizikus, Leo Henryk Sternbach vegyész, I. Ferenc József császár…

Másnap rávett, hogy cápát egyek. A tengerjárókat követik, és a kikötőben kifogják őket. Pikáns fűszerekkel ízesítették, bólogatva nyeltem, hófehér húsa volt. Emellé pikáns történet illett.

Isadora Duncan a Villa Amalia pálmái alatt táncolt, mindezt a mai Kvarner szálloda teraszáról nézte végig az úri közönség. A tánc helyén ma bronzszobor áll. Hallott már róla?

Láttam a szobrot. Kicsit esetlen.

Talán mert maga Isadora is az volt.

Néhány filmkocka fennmaradt róla, látni néhány mozdulatát legendás táncából.

Ugyan, nem is volt az tánc, csak hadonászott a kezével és ugrándozott. Ő hellenizmusnak titulálta a stílusát. Tudja mi volt a titka?

Mi?

Nem volt rajta bugyi.

Lehullt a villámról a cápafalat.

Nem ízlik? Pedig ma fogták. Nálunk csak friss tengeri ételek kerülnek az asztalra.

Maradok a tintahalnál. Mángolddal az igazi.

Vacsora után még maradtam egy darabig egy pohár bor mellett. Újra kinyitottam a könyvemet. „Abbázia gyönyörű, de még most, utószezonban is nagyon mondén és pesties. Csak azért jöttem ide, mert ezt a fürdőt lehet legkönnyebben megközelíteni – vonattal és pénzzel. De hadd beszéljek arról, ami a legjobb itt, a tengerről: úgyszólván csak azt látom az erkély keretében; jobbra és balra és előre. Az egész Quarnero sötétkék, körös-körül a hegyek és szigetek világoskéken ködlenek, fölöttük még világosabb, majdnem fehér az ég. A víz folyton borzong, összevissza reszket, s ez a reszketés a nap felé olyan, mint egy földre költözött csillagos ég. Fehér vitorlák, zúgó motorcsónakok. Balra, Fiume felé, egy nagy angol csatahajó pihen a vízen, vendégségben van itt. Egész messze egy fekete gőzös füstölög, Triesztből jön, Fiuméba megy” – Szabó Lőrinc így emlékezett vissza erre a helyre.

Kontra Ferenc