Luzsicza István írása Hegedűs Imre János Székelyek, atyámfiai című kötetéről

Hegedűs Imre János irodalomtörténészi, tanári és irodalomszervezői munkásságának hangsúlya az utóbbi években – mintegy az életmű kicsúcsosodásaként – fokozatosan áttevődött az elméletről a gyakorlatra, melyet már az esszéiben, tanulmányaiban jelentkező önéletrajzi szálak is jeleztek. A mind erősebben jelenlévő szépírói alkotómunka a folyóiratközlések után idén első novelláskötetében összegződött.

Székelyek, atyámfiai – mondja a cím, és képzeletünkben máris megjelennek a klisészerűen bennünk élő anekdotikus, szórakoztatóan ravasz góbék, ám a fülszöveg-ajánló másra készít fel: az erdélyi magyarság és benne különösen a székelység útjáról, kisebbségi sorsáról, mai és közelmúltbeli harcairól, veszteségeiről beszél, a megmaradás esélyeire, a nemzetegységre fókuszálva. Ezáltal maga a cím is testvéri tisztelgésként értelmezhető a székely gyökerű, ausztriai emigrációja után az anyaországban megtelepedett szerzőtől.

Így nem hat meglepetésként, hogy az írások a valaha volt romániai – azaz a legbarbárabb ceaușescui – szocializmus évtizedeiből indulnak, s jutnak el napjainkba, vagy abba az időtlenségbe, melynek erdélyi jelenlétéről már nem kevés szöveg tudósított. Hegedűs ezt a hatást lassan hömpölygő, lírai színezetű, balladisztikus atmoszférájával különösen felerősíti, még azokon a helyeken is, ahol az időpont nagyjából körülírható – s mindezzel még a happy endek hiányából eredő primer fájdalomérzetet is jótékonyan bebugyolálja. Mert ha a tizennégy elbeszélés mindegyikére nem is feltétlenül jellemző, de fájdalom és keserű lezárás akad bőven: ezt példázza a Bukarestbe cselédként kerülő székely lány, aki éppúgy kiszakad a maga közegéből és éltető anyaföldjéből (Az attasé fia), s esik egyúttal önnön emberi gyengeségei és a körülmények áldozatául, mint a kamionosnak állva egész Európát bejáró, vívódó mesterember (Kamion Jóska), hogy aztán az egyik az új urakhoz bejáró francia diplomatától bal kézről született gyermekét hátrahagyva meneküljön haza a kórházból, míg a másikat a nemi betegség hazahurcolása után felesége és családja hagyja el jó okkal. Feloldozást nem kapunk, egyedül az írói esztétikum, az andalító cselekményszövés, s a gyarlóságokra együttérzéssel tekintő hozzáállás ad csekély vigaszt.

Az empatikus ábrázolásmód és a mesélőkedv azonban nem írja felül a tárgyilagosság objektivitását, így a tanulságok levonása az olvasóra marad akkor is, amikor a szöveg más-más hangulatfestő elemek, részletek között, más kulisszák előtt – hol a személyes előzményeket, hol az otthon maradottak sorsát, hol a más tájakról ugyancsak külföldre kerültek kacskaringós életútjait is beleszőve – a konkrét kudarc helyett „csak” az idegenbe szakadás történetéről és hosszú távon az identitás, a gyökerek elvesztésével járó vereségről szól. Mert bárhogy osztunk-szorzunk, a vereségérzetet az élni akarás csak tompítani tudja, feledtetni nem – találkozzunk bár az emigráció előkészületeivel és a hátrahagyandó személyi-természeti környezettel, mint a kötetnyitó Hangok, ritmusok esetében, vagy a székelyföldi-erdélyi kirajzással és annak különböző vég- vagy átmeneti állomásaival (Budapesttel, a Duna-deltával, Münchennel, vagy az író életrajzában is fontos szerepet játszó Béccsel – A pultos lány; Gerlék és galambok; Dénes Iván egy napja; A szobrok néha elmozdulnak), s főleg akkor, ha a testi-lelki nyomorúsággal, a kisebbségi létből lett kisebbrendűségi komplexussal szembesülünk, amely az alantas és csupán átmeneti győzelemtudat felé, az elnyomó államhatalom rettegett erőszakszervezetének soraiba sodorja a főszereplőt (Tibi, a szekus).

Fájdalomról, vereségről beszélünk, Hegedűs mégis mesterien ringatja el olvasóját minden esetben – így a szülőföldön maradás vagy átmeneti visszatérés történeteinél is. Ezen az úton-módon, s a jó szándékú, gyermetegen naiv mélységgel vallásos „falu bolondjának” fájó-szép életmeséjén (Apokrif legenda Feriről, a legyekről és a madarakról) keresztül jutunk a három talán legsúlyosabb íráshoz. A fénymadár velőnkig ható, megindító parabola hitről és elkötelezettségről a fiatalon megözvegyülő, kiskamasz lányával magára maradó és egész élete alapelveiben megrendülő református lelkész sorsán keresztül, akit épp gyermeke és a bölcs öreg püspök irányít vissza nyája élére – töprengésre késztetve mindnyájunkat a szimbolikán, az erdélyi magyar értelmiség szerepén is. A Pogány menyasszonyok oldalain megdöbbentő erővel rajzolódik ki az elmúlásban is az élni akarás, ahogyan az elnéptelenedő falu idős özvegyasszonyai a szokásokat és erkölcsi normáikat felrúgva praktikus okokból vadházasságra lépnek a szintén magukra maradt falubeli öregemberekkel, hogy a ház körüli teendőket és jószágaikat egymás között megosztva legalább az életük – egy eltűnő életforma – kereteinek egy részét fenntarthassák; jobbra és balra húzó („csá” és „majek”) teheneikkel pedig biztosított legyen majdani halottaskocsijuk vontatása is… Az Édentől Nyugatra viszont, ha csendes idealizmussal is, de valóban optimizmust közvetít a kontúrjaiban talán huszonegyedik századi Ábelként is felfogható amerikás székely férfi metamorfózisával, ahogyan a New York-i brókervilág értetlen, érzéketlen közegét hátrahagyva szülőföldjére érkezik, átvenni az őt felnevelő, faluja utolsó lakójaként elhalálozó nagynénje örökségét – az öreg házból a betűre betartott végrendelet nyomán emelt erődszerű emlékhely pedig így lesz az elmúlás reménytelenségének és a megtartó erő kötelességtudatának, felelősségérzetének paradoxonjellegű jelképévé.

A két utolsó, műfajilag kilógó szövegnek ugyancsak megvan a maga funkciója: a Levél Erdélyből című egyszerre kíméletlenül tényszerű és líraian fájdalmas baráti levél a novellák tematikájához kapcsolódva a vegyes házasságok kapcsán, egy családhistória és személyes sors tükrében foglalkozik az erdélyi magyarság megmaradásának és az asszimiláció lassításának mind halványabb esélyeivel – az pedig, hogy fikciós vagy valós történet, név és életút áll-e e textus mögött, a leírtak ereje fényében lényegtelen kérdésnek hat. 

S hogy a bensőségességében is elfogulatlan, így egyáltalán nem derűlátó összhatás dacára mégis méltó lezárásként értékelhetjük a Göre Gábor a székelyek között című, mind az eredeti alkotót és hősét hitelesen parafrazáló, mind a közmondásos székely tulajdonságokra és a mai állapotokra tűpontosan reflektáló, vérbő humorú Gárdonyi-stílusgyakorlatot, az leginkább a szerzői attitűdnek köszönhető. Hiszen bár a Székelyek, atyámfiai lapjain – Árkossy István érzékletes kifejezőerejű, lényegre törő illusztrációival gazdagítva – nyilvánvalóan a felbomlás, az elszakadás és az elmúlás közelít fenyegetően, a mindennapok költészetté emelt küzdelmei mégis az életösztönről, az öntudatlan, csak-azért-is megmaradásról szólnak, hogy ha nincs is kiút, ha nem is remélhetünk, de legalább éljünk, ahogyan élhetünk, nevessünk, amin nevethetünk – és minden körülmények között szeressünk, ahogy Hegedűs Imre János teszi a hőseivel.

(Magyar Napló, 2019)