„Ádvent csillogó fényei könnyen elfeledtetik velünk, hogy ezt a néhány hetet »kis böjtként« kaptuk, hogy őszintén szembesüljünk önző énünk börtönével, bűneink masszív szikláival, melyektől csak az érkező Úr gyógyító igéje tud megszabadítani minket.” (Gáncs Péter ny. ev. püspök)

Dédi újabb gyertyát hoz a kamrából. Sötétedik. Bizonytalanul lépi át a küszöböt. Nem gyújt villanyt, a félhomályban minden olyan kísérteties a két ablakkal gangra néző konyhában. Dédi gyufát gyújt, s a köténye zsebéből előhalászott gyertyacsonkot lángra kelti a félig leégett gyufaszállal. Az új gyertya talpát melengeti, hagyja, hogy három-négy pötty a tányérra csöppenjen, úgy hüvelyknyire az első mellett. Aztán az olvadt viaszra nyomja a gyertyát, s addig igazgatja, míg függőlegesen nem áll. Előbb a kormos kanócos gyertyát gyújtja meg a kis csonkról, majd az újat. Körülnéz, engem keres. Abban biztos, ismer már jól, hogy ott bujkálok valahol a közelében. Talán az asztal alatt, talán a kredenc és a rozsdás mosdóállvány között, a takarásban. Türelmesen vár, a mély csendből előbb-utóbb kihallatszik a légvételem. Nem szól, látszólag nem is keres, mégis mellém kerül valahogy, megfogja a kezem, s a gyertyás asztalhoz vezet. Maga elé enged, fejemre teszi két pihekönnyű, hűvös tenyerét. Halkan mormol, számomra ismeretlen a szöveg. Átnyúl a vállam fölött, tenyerébe veszi összekulcsolt kezem, s alig hallhatóan kér, hogy imádkozzuk el a Miatyánkot. Tótul kezdi, már én is tudom fejből. Nem értem, de sejtem, hogy hol tartunk a magyarhoz semmiképpen sem hasonló szövegben, hamar a végére érünk. Dédi most halkan énekel, még nem ereszt a tenyere. Nem is ellenkezem, a két láng hajlongó, rebbenő bűvöletében állok. Vágni lehet a csendet. Időközben koromsötét lett. Dédi a csonkot újra előveszi a köténye zsebéből, meggyújtja a hosszabbik gyertyán, és magamra hagyva kicsoszog a tapétázott ajtón át a mosókonyhába.

Ez megint egy különös vasárnap. A második. Nem délelőtt imádkozunk, hanem így, sötétedés után. S ez a szertartásszerű gyertyagyújtás, mintha a gyakori áramszünetek egyike lenne. Habár akkor mindig nagy a kapkodás, hol a gyertyát nem találjuk, hol a gyufát. Apám nagy kincse, az öngyújtója lobban olyankor lángra egy-két szikrázás után. Benzinszag teríti be a szobát. Apa furcsa szavak kíséretében a felizzott fémen megégett ujjaival jobb fülét, majd a balt morzsolgatja. Most nincs áramszünet, ma egy hete sem volt.

Sötétedés után gyújtja Dédi a gyertyákat. Más vasárnapokon délelőtt ülünk le a konyhaablak mellé. Dédi a hokedlire, én vele szemben a kissámlimra. Az ablakpárkányról emeli le a Bibliáját, kinyitja egy szentképnél megjelölt helyen, s hangosan olvassa nekem. Megengedi, hogy ezalatt a kemény lapra nyomtatott színes képet nézegessem. Nem kérdezek közbe, pedig nagyon érdekelne, hogy kiket ábrázol. Nem ismerem fel rajta egyik rokonunkat sem. A szomszédok is mind másképpen néznek ki. Ilyen furcsa ruhákban az utcán sem jár senki. Csak Dédivel láthatok hasonlót a közeli templom falán, s az idős papbácsi mögött azon a három nagy, ajtónyi fatáblán.

Dédi visszatér a mosókonyhából. Jobb kezében a gyertya, ballal a lángot védi. Hóna alatt egy kopott fémdoboz, a konyhaszekrény lapjára teszi. Megnyálazott hüvelyk- és mutatóujja között elfojtja a gyertyacsonk lángját. Két kistányért vesz le a polcról, s a dobozból apró fehér kifliket tesz rá. Kettőt-kettőt. A vaníliaillat hamar elér az orromig. Hókifli, magyarázza Dédi halkan. Nem szólok, pedig tudom, hogy porcukorban forgatta, és nem a hóban. Mindkettőről lenyalom ezt a finom réteget, hiába számít ez malackodásnak. Különleges nap, elmarad a korholás is.

Nekem gyorsan elfogy a kétfalatnyi süti, de nem merek többet kérni. Leülök a langyos sparhert mellé. A vacsoramelegítésig nem hagyjuk kialudni a tüzet.

Kovács katáng Ferenc