Az Áramszünet egyik síkja 2030-ban, a közeli jövőben játszódik, illetve akkor kezdődik egy globális áramtalansággal, amire a „szünet” nem is a legtalálóbb kifejezés, hiszen hosszú évekig, egészen 2040-ig tart majd. Az emberiség történetében egy évtized csupán egy pillanat, ám ha egy civilizáció ennyire függ a villamos energiától, akkor ez a villanásnyi idő a főszereplőnek, Czeredi Hunor Gábornak és szerelmének, a szépséges és megejtően fiatal Kírának évezredeknek tűnik. Ráadásul Bene Zoltán regényében nemcsak a váltóáram forrásai iktatódnak ki, hanem az elemek, akkumulátorok, egyszóval az összes kütyü, amit el tudunk képzelni. Laptopok halnak meg, autók állnak le, összeomlik a tömegközlekedés és az internet: az egész technika által vezérelt világ. Ma sokszor észre sem vesszük, hogy áramot használunk, annyira részévé vált mindennapi életünknek, s el sem tudjuk képzelni, milyenek lehettek azok az idők, amikor fáklyával, gyertyával világítottak, amikor télen négykor – tőlünk északabbra még ennél is korábban – lement a nap, s a sötétség egészen reggelig tartott. Bene egy ilyen „szép új világot” vázol fel előttünk, azzal a különbséggel, hogy az elmúlt „áramtalan” századokban villany nélkül is rend volt, mert egyrészt létezett a rend fenntarthatóságának áram nélküli módja, másrészt az emberek nem csupán a világi törvényekben hittek, hanem az isteniben, a transzcendensben is. Volt egy origó, egy támpont, ami nem csupán morálisan rendezte hétköznapjaikat, hanem a hagyományokban, az ünnepekben, a városi- és a falusi közösségekben. Mára ez mind-mind szétesett, a fogyasztói társadalom hiába állítja be magát demokratikusnak, nem az, mert pénzért mindent meg lehet venni. Minden eladó – ez volt egy hajdani Andrzej Wajda film címe, és ez lett a mi világunk új origója, Aranyborjúja is. Nem véletlenül emel ki a szerző, illetve regénybeli főhőse, Hunor egy, a londoni olimpián történt esetet, amikor Szilágyi Áron kardvívó győztes asszóját követően a riporternő elsírta magát, s ezen a természetes és megható érzelemkitörésen ugyanazok a rádiósok gúnyolódtak, akik korábban a zenei tehetségkutatók zsűrijének álkönnyein meghatódtak.

Hunor mindezt a nagy Áramszünet végén megtalált saját hajdani blogbejegyzéseiben tárja az olvasók elé, vagyis a regénynek két síkja van, egy jövőbeli, és egy múltbeli, ami az olvasó jelene egyben. A két sík sokszor konkrét eseményekben és szereplőkben fonódik össze, máskor pedig egyik a másiknak csupán haldokló visszhangja. Hiszen az ember embernek farkasa történet már az áramszünet előtt megkezdődött, már akkor (vagyis most) céltalanná vált az élet, alkoholmámorban fürdött a nép, gyors szeretkezésekben hűlt ki a szerelem. De akkor is voltak/vannak kivételek. Ilyen a főszereplő és néhány barátja, ilyen kapcsolata Kírával, a szerelmével, és ilyen a vonzódása szülővárosához, Szegedhez. Hogy is írta Tamási Áron halhatatlan, Ábel a rengetegben című regényében? „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Talán ez a mondanivalója Bene nagyregényének, ami egyszerre swifti utópia és filozofikus esszéregény. Magával ragadó és elgondolkoztató mű, jóval több, mint a francia Houellebecq nemrégiben megjelent Behódolás című regénye, mely csupán az Európát elárasztó muszlim veszélyről értekezik. Itt a muszlimok is hasonló bajba kerülnek, őket csupán a hitük helyezi némiképpen jobb helyzetbe az anarchiába süllyedt földgolyón.

Bene Zoltán könyve a fent említett műfaji besorolásokon kívül olvasható akár egy sci-fi köntösbe öltöztetett kalandregények is, és természetesen énregénynek. A főhős, Hunor ugyan nem azonos az íróval, de ez a megkülönböztetés csak a regénybeli Bene Zoltánnal való ritka találkozásaiból derül ki. Akár ő maga is lehetne az alföldi pusztában bolyongó madáchi ember, aki hiába vár a megváltó szózatra, miszerint „Anyának érzem, óh, Ádám magam”, mert Évát, vagyis Kírát jóvátehetetlenül megerőszakolták. Nincs gyermek a regényben és nincs feloldás, hacsak nem az ábeli mondat. Meg a bízva bízás.

(Kortárs, 2018)