Amikor mindenki a pénzről beszél, egészen biztos lehetsz benne, hogy ismét elvesztették a mértéket, s már nincs meg – réges-rég – a helyes hozzáállás ehhez, mint annyi minden máshoz sem. Ismersz már, ha máshonnan nem, hát ezekből a kerti leveleimből, amelyeket szolid szorgalommal írogatok neked, remélve, hogy bármilyen távol legyünk is egymástól térben és időben, te azért még meghallod halkuló hangom a mindent körülölelő zajongásban. A zaj jobban és zavaróbban takarja el az értékeket, az igazságot, mint a csend. A zaj olyan, mint a szemét az utcán, mint a légszennyezés, mint a káromkodás. Jelen van, de jelentése szinte semmi, senkinek sem hiányozna, ha eltűnne, s éppen ezért zavaró is. Amikor sétálsz, ha teheted, szedd össze a lehulló szemetet, akár mások után is. Próbálj olyan helyeket keresni, ahol még nincs légszennyezés. Kerüld a zajt, bármilyen nehéz is ebben a világban, ahol a csend percenként veszít erejéből.

A pénz körül is ugyanez a zaj van, ugyanez a mértéktelenség.

Pedig mi a pénz?

Néhány érme, néhány papírfecni, néhány számjegy, digitális jel, s a mögé közösen odaképzelt bizalom, hogy mindez ennyit vagy annyit ér. A pénz kétségtelenül az emberi képzelet egyik legkülönösebb teremtménye, „absztrakt intézménye”. Definíció szerint talán leginkább a pénz „a szívesség-adósság alapú mikrotársadalmak civilizációvá történő fejlődésének elengedhetetlen elszámolási és újraelosztási eszköze, ami sokszor a központosító hatalmat szolgálta, annak létfeltételét jelentette”. Ezt elfogadom, s bevallom, költőként sohasem voltam igazán jó a pénzhez való viszonyomban, mágikus és érthetetlen eszköznek tartottam fiatalkoromban. Még arról is írtam egyszer, hogyan tűntek el a költők a pénzjegyekről, s hogy ez végső soron milyen értékválságot jelez. Aztán lassan, de tényleg nagyon lassan, elkezdtem legalább részben kiismerni természetét. Most már tudom, hogy a legtöbben, amikor pénzről beszélnek, akkor saját helyes vagy helytelen hozzáállásukról beszélnek, nem pedig a pénzről. A pénzt egyes körökben illik utálni, gyűlölni, magának a gonosz megtestesülésének tartani, míg máshol a pénz a legfőbb istenség, az abszolút elérendő cél, minden mértéke, s itt mondják is, szemérmetlenül és szégyentelenül, hogy mindenki annyit ér, amennyi pénze van. A két szélsőség, ismétlem: hozzáállás, s az ezt valló emberekről tanúsítvány, nem pedig magáról a pénzről szól. Ha úgy tetszik: zaj, amely eltakarja a jelenség valódi természetét, a pénz eszköz- és projekció természetét.

A pénzzel való visszaélés, pontosabban a visszaélés azzal, hogy az embernek teste van és ennie, ruházkodnia, laknia kell valahol, s ez aránytalanul megdrágul, hogy sokaknak elérhetetlen lett a normális élet, rendes étel, rendes ruhák, emberhez méltó lakhatás: régi történet. Jóllehet az is erősen elgondolkodtató, hogy mások vérén és verejtékén keresztül lett olcsó a ruha, miközben a saját könnyűipart, textilipart felszámoltuk, s a műtrágya és a föld kizsigerelése révén lett olcsó az élelmiszer, miközben az ellátóláncok globálissá váltak, ezzel is tovább szennyezve a bolygót. Talán Hamvas Béla sem véletlenül mondta, hogy „Nem az élet kerül pénzbe, hanem a pénz életbe.” Vagyis ahhoz, hogy pénzhez jussanak az emberek, előfordul, hogy mérhetetlenül ki kell zsarolniuk saját értékes életidejüket, olyan dolgokkal kell foglalkozniuk, amelyekkel nem akarnak, olyan helyeken kell lenniük, amelyeken egyébként nem lennének. De még ez sem és csak a pénzről szól, hanem arról is, hogy egyre nehezebben és egyre kevesebben találják meg a helyüket a világban.

Lehetséges, hogy az az ember lehet boldog életében, aki megtanul tanulni, s ahogy az életének különböző korszakain halad át, újabb és újabb dolgokat sajátít el nemcsak önmagáról, de a világról is? Lehetséges, hogy az igazán boldog ember az, aki örömét leli a tanulásban? Az ilyen embernek nem olyan nagy gond, ha kevés pénze van, és azt is túléli, ha van pénze. Talán a pénzhez való egészséges viszonyt is meg lehet, meg kellene tanulnunk? Költői kérdések ezek.

Azt hiszem, én akkor kezdtem el valamit megtanulni a pénzről, amikor közgazdászokkal és kereskedőkkel kezdtem barátkozni és beszélgetni. Konkrétan azt tanultam, hogy merjek pénzt elfogadni, sőt kérni a munkámért, és becsüljem meg azt, pontosabban törekedjek arra, hogy – amennyire lehet – én szabjam meg a munkám értékét. A következő lépés az volt, amikor megfigyeltem, hogy ők hogyan állnak a pénzhez. Persze valószínű, hogy én sose leszek képes arra, amire ők képesek, de figyeltem és tanultam. Aztán olyan művészekkel beszélgettem sokat, akik nemcsak művészek voltak, de meg is éltek művészetükből. Figyeltem, és tanultam tőlük, ahogy igyekeztek minőséget alkotni, de annak értékével is tisztában voltak. Aztán elkezdtem kísérletezni saját életemben, s megnézni, hogy mi az, ami számomra hasznos, etikus és alkalmazható ebből a tudásból. Amit ugyanis én csinálok – s sokan vagyunk ezzel így művészek, alkotó emberek –, az a „szellem materializálása”, vagyis a gondolatok, eszmék, történetek megfoghatóvá, közérthetővé tétele. Felmerül a kérdés: lehet ezért egyáltalán pénzt kérni? Mennyit ér egy költemény? Mennyit ér egy esszé? Mennyit ér egy kerti levél, amit neked írok?

Amikor megjelentek első könyveim, amikor eleinte hívtak különböző helyekre, hogy olvassak fel, tartsak előadást, bevallom, éppen úgy, mint ma is, örömmel vegyes izgalommal mentem, s eszembe sem jutott pénzt kérni. Aztán rájöttem, hogy ezek az utak nekem pénzbe kerülnek, s hogy valahogyan meg kellene élnem. A legkülönösebb az volt, hogy megfigyeltem, azok, akik pénzt adnak a könyvemért, azok, akik pénzt adnak azért, mert elmentem előadni, sokszor jobban megbecsülték a könyvemet, az előadásomat. Sőt, azok, akik pénzt adtak azért, mert ott felolvastam vagy beszéltem, sokkal jobban megszervezték az eseményt, a közönséget, hiszen bizonyos szinten érdekeltek lettek abban, hogy az esemény jól sikerüljön. Mindennek ellenére most is előfordul, hogy olyan előadásokat, publikációkat vállalok, amelyekért nem kapok pénzt. Mert vannak más szempontok is.

A nehezebb része számomra a publikációk értéke még mindig, hiszen ha ma beküldesz egy laphoz, folyóirathoz bármilyen írást, jobb esetben ők mondják meg, mennyit tudnak érte adni, s nem pedig te határozod meg. Rosszabb esetben egyébként nem is nagyon tudnak már fizetni érte, de ez ismét egy – messzire vezető – külön történet. Visszatérve, szintén nagyon fontos és érdekes kérdés, hogy mennyiben határozzuk meg egy-egy előadás, esszé, vers, novella, dráma értékét? De folytathatnám: mennyit ér egy festmény, egy színházjegy, egy koncert? Mennyit ér a művészet? Mi az az összeg, amit ilyesmiért el lehet kérni? Tényleg merő luxuscikkek csupán ezek, amelyekről egyszerűen csak lemondhatunk, ha nincs elég pénzünk? Tényleg a kereslet határozza meg a kínálatot? Mi van akkor, ha a kínálati részbe lehetetlen versenyezni, bekerülni, így a kereslet nem is tud arról, hogy miről marad le?

A másik, ami igen különös jelenség, és sajnos gyakran megesik, hogy mondjuk születik egy egyezség, megcsinálod a munkát, megírod, leadod, elkészülsz vele, majd pedig nagyon lassú és nehézkes és sokáig tart, mire kifizetnek. Ilyenkor a következő példával állok elő: amikor valaki mézet vesz tőlem, megtehetné, hogy odajön, megmondja, mennyiért veszi meg a mézem, majd fizetés nélkül távozna, otthon megenné, felhívna, hogy igazán finom volt a méz, s majd egyszer csak talán ki is fizetné. Vagy nem. De ugye ez nem így megy? Miért nem így? Mert ez így nem normális. A helyes az lenne, ha a szellemi munkát végző ember meg tudná – reálisan – szabni, hogy mennyit ér az ő munkája, s azt el is tudná adni a „piacon”. Ha lenne rá „piac”. Ez azonban már régóta nagyon nehezen vagy leginkább egyáltalán nem így történik. Ennek csak az egyik okát látom a zajban, amit írásom elején említettem, s ami mindent betölt. A szellemi munkával legalább olyan nehéz eljutni ma a közönséghez, ha úgy tetszik, saját piacot teremteni, mint a csendnek érvényesülnie a zajban, különösen, ha független, szabad szerző vagy, s témád nem „légszennyezés, káromkodás, szemetelés”, tehát nem a még nagyobb és hangosabb zajongás.

S ha nincs ára a szellemi terméknek és munkának, akkor milyen ára van a fizikai munkának és termékének? Ha egy esszé semmit sem ér, akkor mennyit ér egy kiló méz?

Magam sem tudom mindezekre a pontos választ, csak tűnődök felőlük, miközben minden hónap elején írok egy apró cetlit, amit a monitorom sarkára ragasztok. A cetlin két oszlop van, az egyikben a várható bevételeim szerepelnek, beleértve az előző hónapokról áthozott „kintlévőségeket”, a másik oldalon a kiadásaim, beleértve az esetlegesen törlesztendő adókat, adósságokat. Ide írom fel a tervezett nagyobb kiadásokat is. Ezek persze általában nem pontos összegek, de míg a bevételeket inkább lefelé, addig a kiadásokat inkább mindig felfelé becsülöm. Hozzá kell tennem, hogy van egy nagyszerű feleségem, aki a háztartásunk körüli pénzügyeket tartja kézben, közös kasszán vagyunk, ami szerintem egy házasságban természetes és szerencsés, és szintén a bizalomról szól, ami egyébként a pénz értéke mögött is ott kellene legyen. Azt is el kell mondanom, hogy családom és barátaim is többször segítettek már, amikor anyagi nehézségekkel kerültem szembe, ami az én pályámon sajnos megesik.

Valójában a pénz még mindig mágikus jelenség számomra, s szomorúan látom, ahogy minden megdrágul körülöttünk, egyre inkább visszaélve azzal a helyzettel, hogy az embernek teste van, ennie kell, öltözködnie kell, élnie kell valahol. Mindez azonban nem hiszem, hogy a pénz hibája, hanem sokkal inkább azon embereké, akik nem tudnak a pénz mögé helyezett bizalommal bánni, azzal a közös bizalommal, amitől ezeknek a fémdaraboknak, papírfecniknek, számoknak, sőt, most már leginkább digitális jeleknek egyáltalán bármilyen értéket tulajdoníthatunk. Ezért gondolom, hogy amikor inflációról, pénzromlásról s hasonlókról beszélnek, akkor valójában bizalmi válságról van szó. Nem bízunk egymásban, s így nem bízunk közös képzeteinkben sem, mint amilyen a pénzünk.

Weiner Sennyey Tibor