A nosztalgiáról – Kerti levelek 73.

Amióta világ a világ, a nosztalgia érzése létezik, hiába csak 1688-ban nevezte nevén Johannes Hofer orvosi értekezésében. Már Krúdynak nosztalgiája volt Bródy Sándor világa iránt, Márainak Krúdy világa hiányzott. Régen sem volt minden jobb, de minden más volt, talán lassabb, talán igazabb, talán ártatlanabb. Régen otthonosabb volt a világ, oda térnénk vissza, ebbe az otthonosságba, de nem lehet, mert elmúlt, és ezért fájdalmat érzünk. Így magyarázzák a szó eredetét is, míg a nosztosz (νόστος) jelentése haza vagy visszatérés, vagy még inkább a hazavezető út, addig az algosz (ἄλγος) fájdalmat jelent. A nosztalgiát ezért egyfajta fájdalmas visszatérésnek tekinthetjük, amit sokáig akár halálos, de legalábbis súlyos betegségnek tartottak. Ma már természetes lelki folyamatnak, jelenségnek gondolják, ami ugyan hordozhat bánatot, szomorúságot, de segíthet megküzdeni a jelen zavarosságával, sőt biztonságérzetet is adhat.

A nosztalgia nagy eposza az Odüsszeia, de a nosztalgia lehet személyes is, sőt lehet olyan korok iránt érzett nosztalgiánk, amelyekben mi ténylegesen nem is éltünk, csak irodalmi alkotásokból, filmekből, festményekről kreáltunk róluk egy belső képet. Hogy ez a kép igaz vagy hamis, teljesen mindegy. A lényeg, hogy nosztalgiánk van, mondjuk, mint Nietzschének, Kerényi Károlynak és Hamvas Bélának volt az ókori görögség őszinte és dionüszoszi derűje és életöröme iránt, s ez áthatotta egy időben írásaikat, amikor kiábrándultak jelenük kríziséből. Igazuk volt? Valóban olyan volt a görögség, amilyennek ők görög tárgyú írásaikban láttatják? Talán. Részben. Ez az ő nosztalgikus görögségélményük volt, és ha elolvassuk kapcsolódó írásaikat, akkor már a miénk is. Sokkal fontosabb, hogy miért tartották azt a kort kiemelendőnek, szemben a sajátjukkal? Amikor a nosztalgiát vizsgálom, kénytelen-kelletlen felteszem magamnak a kérdést: nekem mivel kapcsolatban van nosztalgiám? Hogyan közelítem meg ezt a nosztalgiát? Hogyan élem meg újra és újra? Neked leírom most, talán te is tudsz kapcsolódni hozzá.

Természetesen nosztalgiát, fájdalmas hazatérést éreztem, amikor az Akropolisz Dionüszosz-színházánál jártam, vagy amikor Londonban a Globe Színházban. Utóbbit eleve a nosztalgia hívta vissza, amiatt építették fel újra nem is oly régen. Nosztalgikus érzéseim voltak Bródy, Krúdy könyveinek olvasása közben, vagy John Lukács Budapest, 1900 című csodálatos munkája kapcsán, hiszen hazám és fővárosunk képzelt – vagy valós? – aranykorához kapcsolódtam általuk, amikor még lehetett a kávéházakban verssel fizetni a feketekávéért, és amikor tavasszal a nők zsebkendője megtelt a szerelem náthájával.

De igazi nosztalgiát – mint minden ember – az elmúlt fiatalság, gyermekkor és ifjúkor felett érzek. Emlékeim itt-ott előtüremkednek, ám azt a nosztalgiát különösen olvasmányélmények és filmek táplálják. Ez a nosztalgiám a nyolcvanas-kilencvenes évek iránt él, amit átélni – a magam részéről – hihetetlenül elcseszett volt, mindenféle családi bonyodalom miatt. Plusz a kamaszkor, ami önmagában megborítja az embert, de mégis valahogy ez az időszak vált nosztalgikussá számomra. Azt hiszem, ez normális. Kezembe veszem akkori olvasmányaimat, akár a Kozmosz Fantasztikus Könyvek valamelyik példányát, a Galaktika sci-fi magazin vastag kiadványait, Poe vagy Kafka novelláit, a nyugatosok verseit, és máris ott vagyok megint. Málnaszörpöt iszok, vagy vizes zsömlébe parizert és paprikát rakok, dinnyét eszek a Balaton-parton, benyomok egy Sport szelet csokit a bolt falának támaszkodva, és instant időgépbe ültem. Nem volt nekem akkoriban olyan jó, mégis nosztalgiám van.

A helyzet súlyosbodik, ha filmeken látom ennek a korszaknak különféle lenyomatait. Sírok a Lucas és a szerelem (1987) című filmen, holott egészen másmilyen volt az USA-ban és a Kisalföldön kölyöknek lenni a nyolcvanas években, mégis ugyanazokkal a problémákkal találtam magam szembe, mint a főhős. Bár nem voltunk annyira vagányok, mint A gördeszkások (2018) című film deszkás srácai, valahogy mégis vagánynak éltük meg magunkat a kilencvenes években, és hasonló tragédiák történtek körülöttünk is. És bár én is bentlakásos iskolába jártam, az messze nem volt annyira elit, mint a Holt költők társasága (1989) című filmben, és nekünk is volt színjátszó csoportunk, de mi nem Shakespeare Szent Iván éji álmát adtuk elő, hanem Lorca Vérnászát – mert jobban illett az élelmiszeripari kollégium vidéki légköréhez a késelős, tragikus szerelmi történet, mint a tündérhistória. Mégis időről időre újra megnézem, és mindig visszavisz.

De ami mindent visz, az a Miért éppen Alaszka? sorozat. Egy nagyon kedves és jó barátom tanácsolta a múlt télen, hogy nézzem újra mostani szemmel, mert szerinte az emberiség – úgy, mint Homo sapiens sapiens – ott érte el a csúcspontot. Azóta csak hanyatlás van. Téli estéken aztán újranéztem, és kérlelhetetlen nosztalgiám lett, megértettem, mit mondott a barátom, és igazat adtam neki. Azóta tényleg minden csak rosszabb lett, és régen tényleg minden jobb volt. Kivétel, ami nem, de a nosztalgia szempontjából az mindegy. Csak ajánlani tudom ezeket a kiváló filmeket és sorozatot mindazoknak, akik meg akarnak merítkezni a nyolcvanas-kilencvenes évek számomra túlontúl ismerős, ma már távoli, fájdalmas, egyszerre gyönyörű és keserű képzeletbeli hazatérésében.

Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon a mostani korra is egyszer majd úgy fogok gondolni, hogy nosztalgikus érzéseim lesznek? S mi végre van ez a nosztalgia, hacsak nem azért, amiért Odüsszeusz is, Szindbád is érezte? Hogy még Kalüpszó nimfa csodálatos barlangjában se feledkezzünk meg arról, hogy halandók vagyunk, és egyszer végül mindannyian hazatérünk.

Weiner Sennyey Tibor

Lucas és a szerelem (1987)

A gördeszkások (2018)

Holt költők társasága (1989)

Miért éppen Alaszka?