2021 egyik friss József Attila-díjasa Varga Melinda költő, szerkesztő, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Sokoldalú munkásságáról, a költészethez való viszonyáról, a pálya szépségeiről és nehézségeiről Gódza Csilla kérdezte.

Gódza Csilla: Gyakran járod a természetet. Melyik az az első gondolat, vers vagy versrészlet, ami eszedbe jut, ha azt mondom: a természet harmónia?

Varga Melinda: Azt hiszem, Az erdő halott című versem illene leginkább ide, tavaly tavasszal írtam:

Az apró dolgok szinesztéziáját

nem bántja a világ agóniája.

A rét megtelik virágokkal,

a kiadós esőzéstől

hatalmasra nő a fű.

A csendet a napnyugtával,

amint itt a dombon megfigyelsz,

nem kötheted csokorba,

nem szakíthatod le,

mint az imént az orgonát

vagy a sárga bóbitás kankalint,

az otthonod vázájában életképtelen,

mint ahogy te is egy ideje,

te, aki fák, füvek,

állatok nyelvén beszéltél gyermekkorodban,

és mesét írtál a szélnek,

ismerted a vadon minden rezdülését.

Artemisz nevetne azon,

hogy rettegsz a kóbor kutyáktól,

a fák susogó lombjai mögé

vadat képzelsz,

holott az erdő rég halott.

A természetjárás korán, már gyermekkoromban kezdődött. A nagyszüleimmel nyaranta jártunk a Büdös-fürdőbe (Csíkszereda közelében egy csendes hegyi üdülő), sokat voltam az erdő közelében, tata mesélt a vadakról, a gombákról, a fákról. A mezőt is jól ismerem, a gyógynövényeket, a vadvirágokat egyaránt. Aztán a nagyvárosi élettel eltávolodtam kicsit a természettől. A járvány ideje alatt újra visszaszoktam, tavaly tavasz óta naponta másfél-két órát töltök a szabadban, kocogok, sétálok, verseken gondolkodom, imádkozom, kicsit másképp, mint egy templomban szokás. A természetben az Isten hangja is valahogy jobban hallható, élesebb. Kolozsvár mellett ugyan nincsenek fenyvesek, de a természet ott is szép, harmóniát, egyensúly teremt, a rossz életperiódusokon átsegít, feltölt.

GCs: Azért kezdtem egy kissé szokatlan kérdéssel, mert egy korábbi interjúdban olvastam, hogy harmadik osztályos korodban írtad az első versedet egy falevélről. Miként tudnád leírni azt a korai belső hangot, amely azt súgja, hogy nincs mese, neked szükséged van az életedben az irodalomra? Mennyire érzed magad intuitív személynek?

VM: Az első versemnek (egy négysoros, kicsi versike a barna falevélről, akivel beszélgetek), valószínű, hogy köze lehet az erdőjáráshoz, és igen, az intuícióhoz, valamilyen belső késztetéshez is, no meg Kányádi Sándor látogatásához a gyergyói városi könyvtárban, ami meghatározó élmény volt számomra. Mindig költőnek készültem, amióta ismerem a betűket, írni szerettem volna. Persze ez nem így, nem ilyen pontosan és véresen komolyan fogalmazódik meg egy gyermekben. Hanem például úgy, hogy már ovis korában betűket rajzol királykisasszonyok helyett, és azt képzeli, hogy tud írni, szívesen tanul verset, van füle a ritmusra, képzelt barátokkal beszélget, kicsit furcsa, kilóg a sorból. Az irodalom iránti szerelem korán kibontakozik, eldől már kiskorban, kinek mire van hajlama, a jó Isten milyen talentummal áldotta meg. Az első versélményem, ami máig meghatározó, József Attila Altatója volt. Nagybátyám tanította meg könyv nélkül. Egész pici koromban pedig mamám mondott saját költésű meséket esténként, ő tanított imádkozni is. Ami az intuíciót illeti: minden vers sugallat, másállapot, bűbájosság. Jön valahonnan egy dallam, egy szókapcsolat, amit lejegyezek, aztán vers lesz belőle idővel. Sok mindenre ráérzek, megálmodok dolgokat, jóban vagyok az állatokkal. Ezért a középkorban biztos elégettek volna máglyán boszorkányságért. Ma csak annyit mondanak, intuitív alkat vagyok. 

GCs: Előszeretettel figyelem a munkásságodat már egy ideje, és látva a sikereidet, eszembe jut egy latin közmondás: Göröngyös az út a csillagokig. Kérdezhetném, mit jelent számodra a József Attila-díj, én inkább arra keresem a válaszod, milyen tapasztalataid vannak a sikerhez vezető, viszontagságos úton való haladásról? Az efféle emelkedés milyen küzdelmekkel jár?

VM: A költő nem a sikerért ír, de kétségtelen, hogy a szakmai elismerés sokat tud lendíteni a pályán és az alkotókedven is. Számomra fontos a visszajelzés, örök kétkedő vagyok, túl kritikus magammal, és megvallom, hogy kissé önbizalom-hiányos is. Hálás vagyok a József Attila-díjért, köszönöm azoknak a pályatársaknak, akik érdemesnek tartottak erre a fontos elismerésre. A versírás sok munkával, vesződéssel, tanulással jár, abból a bizonyos sugallatból csak akkor lesz jó vers, ha költő kellő alázattal és szorgalommal végigjárja az utat, kitanulja a „szakmát”, és persze elég őrült ahhoz, hogy mindent erre a lapra tegyen fel, ne adja fel az első buktatónál, legyen benne elég játék, derű, csintalanság, életkedv. A költészetet nem lehet fásult kebellel művelni, ezt már Arany János is megmondta. Csodálattal figyelem a te korosztályodat, hogy mennyi tehetséges nő ír, és túlzás nélkül mondható, hogy a nők erősebbek, merészebbek a lírában. Ez például az én pályakezdő koromban másképp volt, kevés nő adta a fejét versírásra, és hát ilyenkor férfiként kell venned az akadályokat, nincs kényeskedés, érzékenykedés, krokodilkönnyek, kemény és vagány arc kell legyél, különben nem fogadnak be a közösségbe, nem vesznek komolyan. Ami az utóbbi időben időnként elvette a kedvem az írástól – de szerencsére mindig csak rövid átmenti periódusra, mert a kollégáim, a főszerkesztőm, a barátaim, a családom ilyenkor kirángattak a hullámvölgyből – az ideológiai alapú torzsalkodások, igazságtalanságok, a közösségi médiádban naponta szembeömlő irodalom- és kultúrpolitikai szemét. De ezzel nem vagyok egyedül, sok pályatársam is panaszkodik erre.

GCs: Kik azok a mentorok és példaképek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták művészi pályádra?

VM: A kolozsvári „tanulóéveim” meghatározóak voltak, itt értem költővé, és számos remek kortárs költővel, prózaíróval, művésszel, filozófussal, esztétával találkoztam. Az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, a Bretter György Irodalmi Kör fontos origók voltak. A pályainduló, kolozsvári éveim során Bréda Ferencnek és Orbán János Dénesnek köszönhetek a legtöbbet. Az első publikációmat, ami szintén nagyon fontos, Böszörményi Zoltánnak köszönhetem, ugyanis az újságformátumú Irodalmi Jelen 2004-es, februári számában jelent meg az első három komolyabb versem. Akkor a Debüt rovatot Orbán János Dénes szerkesztette.

GCs: Kultúra- és irodalomszervezőként is tevékenykedsz. Kolozsvár jelentős kulturális központ, milyen érzés volt ebbe a sajátos légkörű közegbe be/átkerülni? Miként vélekedsz az ottani, legnagyobb kisebbségi számban lévő magyarság kulturális világáról? 

VM: Irodalomszervezőként mostanság inkább Budapesten tevékenykedem, az évi Irodalmi Jelen-esteket szervezem a kollégáimmal közösen. Kolozsvárott régebben szerveztem íróműhelyt fiatal alkotóknak és más rendezvényeket, illetve néhányszor moderáltam kötetbemutatót, Balla Zsófia alkotói estjét és más programokat. Mostanában a Kincses Városban nem voltam annyira tevékeny, a budapesti utjaim, a munkám és az írás nem adott erre már teret és időt. Meg egy éve a járvány minden ilyen álmot meghiúsít sajnos… Kolozsvár nyitott szellemű, kulturálisan pezsgő város volt, ahol naponta párhuzamosan legalább 3-4 rendezvény zajlott a kiváló színházi előadásoktól, az irodalmi körökön át, a tárlatmegnyitókig és kötetbemutatókig, koncertekig, filmklubokig. Az utóbbi 10-15 évben olyan jelentős személyiségek léptek fel ott, mint Mario Vargas Llosa, Faludy György, Makkai Ádám, és most csak néhány már nem élő, nagy nevű irodalmárt említettem. Kolozsvárban azt szeretem, hogy sose érzem magam kisebbséginek, elnyomottnak, másodrendű állampolgárnak. Ehhez az is hozzájárul, hogy a román írók, költők nagyon pozitívan állnak a magyar közösséghez, és van átjárás műfordítások révén a két irodalom között, no meg az is, hogy kissé világváros, ahol Pesthez hasonlóan összefuthatsz német, francia, angol, olasz, arab és más nációjú egyetemistákkal a kávéházakban, kocsmákban, tornateremben, tömegközlekedési eszközön, fesztiválon.

GCs: Egy frissen megjelent interjúdban az öncélúságról, az énközpontú szövegek problematikájáról beszéltél. Az Íróakadémián folytatott oktatói pályád mellett szerkesztőként is publikálási lehetőségeket biztosítasz fiatal szerzőknek; mit gondolsz, mennyiben/mikben tér el a fiatal nemzedék lírai hangja esztétikájában és tartalmában a nagygenerációk költészetétől? 

VM: Az Íróakadémián tanuló fiatalokkal állandóan foglalkozik egy vagy több oktató, egymástól is kapnak különféle interakciókat, egyáltalán nem finomkodó véleményeket, visszajelzéseket, ami mind azt segíti elő, hogy az ego ne nőjön túl a tehetségen, ne legyen öncélú, bűnunalmas, magáért való szöveg, ne jusson el az ilyen mű irodalmi publikációig sem, nemhogy kötetig. Ezek a fiatalok úgy közölnek irodalmi lapokban, hogy komoly verstani és tárgyi ismereteik vannak, az oktatójuk szöveggondozza a kéziratot, és arra is lehetőségük van, hogy a saját oktatójukon kívül más kollégáknak is elküldjék véleményezésre a szövegeiket. Persze nemcsak ezekkel a fiatalokkal tartom a kapcsolatot, szerkesztői munkám során számos más pályakezdővel is foglalkozom rendszeresen, meg azokat az alkotókat is igyekszem követni, akik más irodalmi periodikákban közölnek. Érdekel, milyen irányba halad a fiatalabb irodalom, milyen új hangok bukkannak föl. Egy olyan költő-írónemzedék formálódik, ahol nagyon erőteljes a női hang és a reflexió arra a világra, amelyben élünk. Ezek közül vannak igen kiemelkedő tehetségek, akik 5-10 év múlva biztosan elismert költők, prózaírók lesznek. De összességében úgy látom, hogy sokan le fognak morzsolódni, azaz, aki öncélú, ideologikus, fanyalgó, kordivatos szövegeket ír, nem lesz érdekes az olvasó számára, a szakma sem fog vele túl sokat foglalkozni, és még az első kötet előtt abbahagyja, vagy jó esetben eljut az első egy-két könyvig, de utána háttérbe szorul. A hamis hang nem bír sokáig fennmaradni. Nem látok kohéziós erőt, közös pontot, generációs csoportosulást, legalábbis olyanszerűt, mint a Nyugatosok, az Újholdasok, a Forrás-nemzedék, a Transzközép vagy a Telep-csoport volt, biztosan nem. Jelentek meg fiatalabb költőket, írókat felvonultató antológiák, de ezek inkább olyan szempontból érdekesek, hogy egy csokorban vannak a ’90 után született alkotók, és egy irodalomtörténésznek később könnyebb lesz utánanézni néhány névnek.

GCs: Szerinted a fiatalok költői hangja képes lesz az idősebb korosztályt is megszólítani, elképzelhető-e egy közös hang megtalálása a két világ között?

VM: Hát persze. Például a gyerekkorról, családtörténetekről, fiatalkori traumákról szóló versek erre alkalmasak. Határozottan pozitív tapasztalatom van a fiatalokat érintően szinte minden kérdésben. A ’89-ről szóló erdélyi Helyőrség- és Irodalmi Jelen-összeállításban a fiatalabb alkotók olyan hiteles verseket közöltek, mint a középnemzedék vagy az idősebbek. Hasonlót tudok mondani a Trianon-számunkról is. Pedig egyik téma sem kifejezetten fiatalos. A jó vers mindenkit meg kell tudjon szólítani, kortalan, generációktól független, univerzális, idegen nyelvű közegben műfordítás formájában is újat tud mondani.