Szemelvények Győrffy Ákos verseskötetéből

Nem mozdul

Nem mintha bármit is tudnék arról, hogy mi a gonosz,
tudni nem, semmiképpen, a húsába ragadt tölgylevelek,
a hátsó lábaira hurkolt zsinegek, ahogy fellógatták
a földbe vájt kunyhó korhadt tetőgerendájára,
kutya, nyúl, róka teste, nem tudom eldönteni,
a fejét levágták, elered az eső, vagy ködszitálás
ez inkább, megnyomorított, nyomorult erdő,
félni kezdek, az út az erdészeti kocsik miatt
járhatatlan, járhatatlanná teszik az utakat,
a nehéz gépek gumiabroncsainak nyomában
bokáig süllyedek a sárba, nincsenek utak,
a kunyhó falára fordított keresztet festettek,
harkály kopog egy öreg cserfán, ügyetlen
munka, látszik, hogy siettek ezzel a kereszttel,
a harkály átrepül egy másik fára, ott kopog
tovább, most érzem meg a szagát, nincs olyan
hideg még, hogy ne legyen szaga, miért kell
látnom ezt, egy állat megnyúzott, fej nélküli
teste, szenvedett-e vajon, élve nyúzták-e meg,
van ilyenkor egy madár, a nevét nem tudom,
egyedül ő pittyeg csak, övé az egyedüli hang
ilyenkor az erdőn, nincsenek utak, nincs hová,
kezdődő szürkület, és ahogy mozog, ahogy
leng a megnyúzott teste, pedig esküszöm,
nem mozdul a levegő.

Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif

Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.

Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.

Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.

A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.

Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.

Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.

Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.

Szilézia, bordó-arany függönyök

Éjszakai vonatút. Nem tudom eldönteni,
ébren vagyok-e egyáltalán. Ha kinézek az ablakon,
csak távoli, imbolygó fényeket látok. Vagy mintha
arra ébrednék, hogy állunk valahol,
egy ismeretlen állomáson.
Ott vagyok egy ismeretlen városban, miközben
mégsem vagyok ott. Nem vagyok sehol.

Az utazás a semmibe lök ki.
Lassan világosodik. Vonaton soha nem tudtam aludni.
Ahogy repülőn sem. Talán mert sosem mertem rábízni magam
semmiféle gépre.

Erdők suhannak el, nyírrel elegyes fenyvesek.
A fák közül néha apró tavak bukkannak elő.
A vidék domborzata alig észrevehető,
inkább tökéletlen síkság,
mint alacsony dombság.
Finoman hullámzik csak, ahogy messzebbre nézek.
Aztán a síkság kinyílik, elszórtan tanyák látszanak,
dűlőutak, sövények, ködfoltok a mélyebb részeken.

Néhány ilyen távoli tanyaházat sokáig nézek,
amíg ki nem úsznak lassan a vonatablak teréből.
Megpróbálom elképzelni, milyen lehet ott élni,
egy tanyaházban, valahol Sziléziában.
Kedvelt szórakozásom ez, bár a szórakozás
talán nem a legpontosabb szó erre.

Márai Sándor 1944-es Naplójában olvasom,
valahol Katowice után: „A vonat megtorpan
egy normandiai falu előtt. Felébredek,
felugrom a harmadosztályú padról,
ahol kimerülten aludtam, az ablakhoz lépek.
Az őszi alkonyat bordó-arany függönyei között
dús kertet látok, almafákat,
ájulásig és roskadásig megrakva vörös,
érett gyümölccsel… Szemem megtelik könnyekkel.
A pillanat ez, mikor csalhatatlanul érzem:
itt kell maradni, leszállni, sebtiben összekapkodni
poggyászaim, itt maradni, Dieppe és Párizs
között valahol, Normandiában.”

Néha úgy tűnik, hogy ha egy erősebb szélroham
bevágna a résnyire lehúzott ablakon,
azonnal szétfoszlana az eddigi életem.
Nyomtalanul eltűnnék, mint a kémények
füstje a reggeli égen.

A távolodásban

Amikor utoljára látogattam meg őt az otthonban,
kitoltam a kertbe. Nem tudtam mit mondani,
mégis beszélni kezdtem a gyerekekről,
a nemrég elkészült tetőtérről,
az otthoni kertjükről, a kutyájáról.

Akkor már nem beszélt, vagy ha ritkán mégis
megszólalt, csak annyit mondott: nem.
Egyszer mintha mondani akart volna valamit.
Nem sikerült. Feszült volt, indulatos, úgy tűnt,
haragszik rám valamiért.

Megfogtam a kezét, elhúzta. Visszatoltam
a társalgóba, megcsókoltam a homlokát.
Nem tudtam kimenni az ajtón, elfelejtettem
a kódot, amit az ápoló érkezésemkor megadott.

Amikor a hamvait tartalmazó papírdobozzal
a kezemben térdeltem a személyszállító komp
lépcsőjén, hogy a Dunába dobjam, eszembe jutott,
hogy egyszer elmesélte, milyen volt,
amikor a befagyott Duna jegén ébredt
fiatal korában, egy átivott szilveszteri
éjszaka után.

Ahogy a dobozt elragadta a sodrás,
mintha abban a távolodásban lett volna
végre az apám.

Séta egy zeneszertővel

Egy olyan hanglemez egyetlen barázdájában
élünk, amire soha senki nem helyezte rá a tűt.
A völgyteknő peremén egy hatalmas tölgy áll,
a közepén pedig egy félig földbe ásott,
négyszögletesre csiszolt fenyőrönk,
oldalain egy-egy ismeretlen
szimbólummal.

Kihúzom a rönköt a földből,
és csak később jut eszembe, hogy talán
másképp dugtam vissza, és a szimbólumok
már nem abba az irányba néznek, mint
addig. Mi van, ha emiatt mostantól minden
másként lesz.

Erdei pajzsika levelének árnyéka a patak
egyik gömbölyű kövén. Mintha egy atomrobbanás
után égett volna rá. A házunkban ötven évvel
ezelőtt rendszeresen miséztek, az hagyott-e
valamilyen nyomot benne. A löszfalba vájt
borzvárat majd jövő nyáron nézzük meg.

(Magvető, 2026)