A Názáreti, a rossz rhétor titka
A fiam azzal állt elő a minap, hogy retorikából lesz számonkérés. Miután átvettük a retorikai alapfogalmakat (retorika, rhétor, techné rhétoriké; arisztotelészi retorikai háromszög: éthosz, pátosz, logosz), a jó szónok tulajdonságai kerültek sorra: felkészült, nagy szókinccsel, kitűnő emlékezőképességgel rendelkezik, tökéletes a beszédkészsége, stílusérzéke, és mindenekelőtt hiteles. Ez utóbbira kérdeztem rá a fiamtól: mit ért hitelesség alatt? Keresve a szinonimákat (szavahihető, megbízható, autentikus, igazi stb.), de nem találva azokat, inkább egy gyors ellenpéldával demonstrálta a fogalmat: például, hogy egy tüdőgyógyász ne két cigiszünet között tartsa meg előadását a dohányzás káros hatásairól, vagy egy másik példával: hogy az aranylabdáról talán Messi, illetve most Dembélé tudna a legtöbbet érdemben beszélni.
Nekem pedig eszembe jutott Márai Sándor A titok című példázatos, szép novellája, melyet a témaérintettség miatt úgy éreztem, el kell mesélnem neki.
Pál Athénba érkezik, ahol már nagyon várja a görög nép, hogy beszéljen nekik az „új mozgalomról”. Az idős Pált nagy írónak tartják, kitűnő rhétorként már nagyon kíváncsiak a beszédére, s talán az elvárás súlya miatt Pál lámpalázat érez. „A betű minden – gondolta, szomorúan. De a szárnyas, hangos betű, amely a szónoklás szárnyaival lebeg, biztosabban hat. Itt fog beszélni. Ezen a piacon, ifjúsága vágyainak színterén, az athéni piacon, ahol Gorgiász beszélt, a művészi beszéd első mestere, ahol Démosztenész szavalt, az ügyvéd. Itt fog beszélni. S szava forróbb lesz, perzselőbb, mint minden szó, amit kiejtettek ezen a piacon.” Majd, mielőtt kiállt volna a nép elé, a híres görög filozófus, próféta Apollóniusz fogadta, s beszédbe elegyedtek. Hogy bizonyítsa olvasottságát a görög, felsorolta, mi mindent olvasott Páltól. A leveleit méltatta: a rómaiakhoz, a galáciaikhoz, a Timóteuszhoz, a Tituszhoz, a tesszalonikaiakhoz címzetteket. Majd Apollóniusz a következő kérdést szegezte Pálnak: „Te ismerted-e őt személyesen?” – „Kit?” – értetlenkedett Pál. – „A Názáretit.” – „Ismertem, de akkor még fiatal voltam, és nem hittem neki.” Apollóniusz tovább érdeklődött: – „Művelt volt?” – „Nem, nem hiszem” – felelte Pál. „Úgy értem, tudott görögül? Olvasta Platónt? Jó szónok volt?” Pál csak ingatta balra-jobbra a fejét. Most Apollóniusz tette fel kíváncsiskodva a kérdést, melyet némi indulat is kísért: „Ha nem volt művelt, éppen csak írni-olvasni tudott, nem tudott görögül, nem olvasta Platónt és még rossz szónok is volt, akkor mi volt a titka?” „A titka?” – kérdezett vissza jámboran Pál. „Abban az értelemben, ahogyan ti itt Athénban szónokoltok, nem volt különösen jó szónok, de amit mondott, az egyszerű volt, és mindenki megértette. Olyas valamit tudott, amit mi nem. A gondolaton túlit.” Erre már teljesen kikelt magából a görög. „A gondolaton túlit?” Mire Pál felnézett a felhőtlen, csillagtalan olümposzi égre, s azt válaszolta: „Tudott hinni.”
Hogy a fiamnak eszébe jutott-e, hogy a „hinni” és a „hit(elesség)” egy szótőről fakadnak, nem tudom. De ez csak grammatika. Én hiszem, hogy a történet hiteles volt a számára, s hogy a Názáreti, ha rossz rhétor is volt a görög retorika értelmében, senkinél sem élt hitelesebb a földön.
Lajtos Nóra