Manapság számos irodalmi oldal, sőt papír alapú folyóirat is rendel szabott terjedelmű szövegeket. Menő divatlapokban divatos írók ötlik ki a fél hasábot. Nem nézi már le senki sem a megjelenés helyét, sem az írás műfaját, a kereslet-kínálat dönt. Ezzel nincs is gond. Sokkal visszatetszőbb, amikor ugyanezeket a rovatokat megspékelik olyan lektűrszerzőkkel, akik éppen a nagy példányszámok miatt szereznek hasonló ismertséget, csak mert együtt szerepeltetik őket olyanokkal, akik valóban megérdemlik, hogy nevük legyen a szakmában. A színvonalkülönbség pedig még egy tárca által is diagnosztizálható.

Nem véletlenül éli reneszánszát a tárca, hiszen van, aki ennél hosszabb prózát nem is ír, nem is olvas. Paradox módon a hálón, a végtelenített felületen nem olvasnak el már hosszabb történeteket, mert a fogyasztók a hárombekezdéses, csattanós kis szösszenetekre rendezkedtek be. A rövid tárcát lassan posztként is értelmezhetjük. Mert nincs több idő.

Amiből még egy könyv sem áll össze soha, az felejtősebb, és kevesebbre tartják. Csak a legnagyobbaknak adatott meg a papír alapú korszak idején, hogy még a hírlaptárcáikat is egybegyűjtsék. Manapság már a netről aligha lehetne.

Bennem úgy vetődnek fel a műfaj terjedelmi kérdései, hogy milyen nyersanyagból dolgozom. Az én fejemben is egymás mellett vannak a farönkök, a termetes ágak, az apró gallyak. Nem látok minőségi különbséget abban, hogy melyik mire való. Nem a műfaj határozza meg a minőséget.

A terjedelmi kérdés azonban műfaji kérdés is. Vannak megérzéseim, epizódjaim, részleteim, pillanataim, emlékeim, megfigyeléseim, melyek végiggondolásakor eleve előttem állnak az öntőformák.

Néha sajnálok kétezer leütésbe gyömöszölni valamit, amiből inkább egy novella lehetne. Kár viszont szinopszist írni kifejtetlenül olyasmiből, ami egy szélesebb felületen széttárhatja lombjait. Előfordul természetesen, amikor ennek az ellenkezője az igaz: van, amire nem szánnék nagyobb terjedelmet, mert nem ér többet háromezer leütésnél.

Mértékegység a szavak száma is, főleg az angol nyelvterületen használják. Erre még nem állt rá az agyam, folyton megszalad a terjedelem, nem érzékelem olyan pontosan, hogy éppen hol tartok.

A műfaj határait ergonomikus kérdések is körülveszik. Ahány ember, annyiféle szempont. Van, akinél a helyszín a fontos, a saját íróasztala. Míg másnál éppen ellenkezőleg: akár a park padján kezdheti a tárcát és a metrón fejezheti be a telefonján, csak az a fontos, hogy a fejében egyben legyen. A következő kérdés, hogy milyen közönségréteghez szól. Egy újság még a nyugdíjasokra is számít.

Egy női divatmagazinban nem célszerű a focipályák játékszabályainak környékéről történetet gereblyézni. A lájkvadász tárcarovatok szintén másfajta fogyasztók igényeit próbálja kielégíteni. De vannak kevéssé vicces, rövid írások is, melyek egy-egy konzisztens gondolatot járnak körbe. Rájuk a sűrített, meditatív tartalom a jellemző, amely akár egy zsúfolt térben próbálja olvasóját ellazítani, és a pánikrohamok gyors enyhítésére is találunk már alkalmazásokat. Szerkezetüket tekintve ezek sem térnek el bármely más műfaj célratörő felépítésétől. Nem biztos azonban, hogy minden szövegnek egyedül üdvözítő hatóanya az irodalom, a gyorsabb hatás elérését azonban az olvasottság megkerülésével nehéz elérni.

Kontra Ferenc