Tavaszi hajnal. Ébredeznek az erdő madarai, megkezdődött a mai öröklét. A Börzsönyben vagyok, kapaszkodom fölfelé a Hangyás oldalában.

Ez a hangulat, a fény erdei ébredésének ünnepe kamaszkorom óta vonz. Akkor még Budán laktam. A Moszkva térről mindig az első busszal kellett kimennem a hegyekbe. Ezeken a buszokon összeszokott csapat utazott. (A többiek általában a munkahelyükre utaztak.) Egy idő után már fölismertük egymást, néha el is beszélgettünk, amíg tartott az út. Jó társaság volt, viccelődtünk, a buszozás földobott, megadta az alaphangulatot az erdei kalandhoz.

Sötét volt még, amikor leszálltam. Az erdőhatárra érve minden alkalommal ugyanaz a szó jutott eszembe: átlényegülés. Mindig ezen a mezsgyén, mindig ez a szó. Mintha azzal, hogy belépek az öntörvényű erdei világba, civilizáció-üldözte énem varázsütésre visszaolvadna igazi, legmélyebb önmagába. A fák közt már úgy osontam, mint a vad. És ha megtörtént az átlényegülés, ha sikerült igazán éreznem az erdőt (nem mindig sikerült, néha csak mentem előre, és közben éreztem, hogy nem érzem), akkor mindig előbb láttam meg a vadat, mint ő engem.

Előbb pillantani meg a vadat, mint ő engem: annak a jele, hogy jó úton járok. Hogy a terephez alkalmazkodó színű ruhám, lépteim csöndje, figyelmem olyan jelenlétté álltak össze, amely alkalmazkodott az erdő természetéhez. Viselkedésem érti az erdőt. Nem idegen test vagyok itt, hanem tagja ennek a hatalmas élőlénynek.

Az idegen testeket a természet kiveti magából. No nem látványosan. Látszólag semmi különös nem történik. Mennek a rikító ruhás, ordítozó emberek a turistaúton, és tényleg úgy tűnik, mintha jelen volnának. De a madarak és vadak nem mutatják meg magukat, a madársóska íze a láthatatlanban lapul, a föld illata távoli, érezhetetlen. Mintha halott volna az egész erdő. Persze vannak benne növények, és madárdalt is hallani, de az ösvényen idegen lények: kísértetek járnak. Az erdő nem lépett ki a kulissza-létből, mert nem érezte úgy, hogy érdemes. Ha azonban az erdő úgy érzi, hogy tudod a helyed, ha tehát alázattal közelítesz felé, ha öltözéked és viselkedésed megfelelő, akkor megnyílik neked, föllebbenteni fátylát.

Hogy a természet elrejtőzik az avatatlanok elől, azt már az ősember is tudta. Harmonié aphanész phanerész kreittón – mondja Hérakleitosz. A mondat megszokott fordítása így hangzik: láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb. De ha meggondoljuk, hogy a görög harmonia eredeti jelentése: természet, no meg hogy a kreittón nemcsak erősebbet, de nagyobbat is jelent, akkor fordíthatjuk a töredéket így is: a rejtőzködő természet nagyobb, mint a látható.

Amíg élünk, próbáljuk megismerni a világot, de a rejtőzködő mindig nagyobb marad, mint a látható. Az ismeretlen folyton hátrál. A Csillagok háborújában a Halálcsillagot rakétákkal kezdik lőni, de attól az csak egyre nagyobb lesz. Ha jobban belegondolok: minden megismerést ez a rejtőzködés táplál. Ha még jobban belegondolok: minden belegondolás egy nagy elgondolatlanhoz húz. Phüszisz krüpteszthai philei– mondja szintén az epheszoszi bölcs. A természet rejtekezni szeret. És mi, amíg élünk, hűségesek vagyunk ehhez a minden ismeretet tápláló ismeretlenhez.

Mindenki, aki kutat, hű marad ahhoz a titokhoz, amit nem ismer – írja Pascal Quignard. Ez a gondolat két úton indítja el az embert. Egyrészt rámutat a hűség egy fontos elemére: az elérhetetlenségre. A középkori lovagok a mindörökké elérhetetlen hölgynek fogadtak örök hűséget. Mintha megérezték volna a szerelem mélyén lakozó határtalant, és a végsőkig, az esztelenségig fokozták volna vágyát. Az igazi hűség az empirikus világtól szennyezetlen, megismerhetetlen titok iránt: örök reménykedésünk enyészpontja ez. Hűnek lenni a reménytelenhez: ezt nevezzük reménynek.

Másrészt rámutat az elérhetetlenség egy fontos elemére: a hűségre. Minden elérttel az elérhetetlen egy lépést hátrál. Életünk így húz a végtelenbe, és a végtelen így azonos a semmivel. Orvosnak lenni: hűnek lenni a halálhoz. Szerelmesnek lenni: hűnek lenni ahhoz, akiről szerelmesünket legszorosabban ölelve is úgy érezzük: még mindig végtelenül távol van.

Végh Attila