A Minden kellene

Személvények Dobozi Eszter posztumusz verseskötetéből

Midőn beteg volt…

„Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni

Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt.”

(Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett

ford.: Kálnoky László)

 

Fátyolos érintésüket ismered ott a folyóknak?

Nagy vizekét, tengernyiekét? Emlékszel-e még? Így

kezdtem járni is egykor búza s a rozs közepében:

mint majd félelmem kint hagyva a partokon, úszni

Tőled vettem a bátorságot; a csúcsra föl, onnan

a hűs árnyak alatt leereszkedtünk, ahogyan le

s föl ég lajtorjáin az angyalok – ellebegőben…

Várok. Hét emelet magasából kémlelek itt most,

míg csak fel tudok állni, merengeni (orvosaim ha

engedik) a tónak tükörén; fénylik s idelátszik.

Nézem az erdőt, lombokon át házunk tetejét, mely

hetvenöt ölnyi szabadságunkat tartja meg. Őrzi.

 

Ismételhetetlen

J.-nek

 

Mióta reflektoroz itt a reggeli nap?

Mióta szűri át magát a lombokon?

A sárgába hajló violákon megáll.

Az elmélkedő áll így megtorpanva, kéken

ékes szőlőszemek illatában járva.

Csupa figyelemmel jut át részecskéken,

közökön, réseken. Maradna minden így,

a jelenlétben teljes, ismételhetetlen.

Mire itt a gépem, a részek, a formák,

az áttetsző szirmok mind-mind odalettek.

 

 

Légi másunk

Hol Egry fényeivel megtelt a szemünk,

onnan jöttünk, s hol megtörténhetett velünk

hogy láttuk, fénynyalábok a víztükörrel

amint összecsattannak, végül az öntelt

 

tömeg mögénk került és hullámzott, ahogy

előttünk is a végtelen s a féktelen,

melybe a város s a vásár beléhatolt

bódéival, szennyével, halsütőivel.

 

A tóra fültépő zaj-zenék ömöltek,

beléremegtek a messzi, túlsó partok,

s mi magunkba zárva hordtuk megrögzötten

azt a belső látványt, az örökké tartót:

 

a sugaras tájba szőve a gyermekkel

Szent Kristófot s az áldott szamaras embert.

S egyszer csak ott állt előttünk, mint a követ

egy más világból, belezendültek kövek,

 

a móló; ott állt – eleven ultimátum –

egy szürkegém, mozdulatlan légi árnyunk.

 

 

A Minden kellene 

Behintve csillámporral a szürke ég, a lovak

a súlyos szánba fogva, patkójuk meg-megvillan

a holdvilágban. De mennyi ábrándkép lebegett

az üdvözlőlapokon! Később látni majd ilyet

itthon is, ennyire vásárfiának valóan

giccseket; Cleveland, Argentína, Los Angeles…

Itt még a függöny is, a drapériák papírból

valának… Eltűnt kis füzetem, hol voltam, hol nem

voltam. Végül is mit akarhatok még? Barát mód

kérdezik. Képzeletem Amerikát járja ma.

De Amerika sem elég! A Minden kellene!

Némaságom csak azé, ki meghalni jött haza.

 

 

Belül hordott térképeink

Menekülnél az útlezárások elől

a Galga mentén találtuk magunkat

szépen gondozott házak, kertek mint gyöngyök

a gyöngysorokban – egymásba érőn

a falvak: Galgahévíz, Tura, Zsámbok

Galgamácsa… ámulunk az egzotikus neveken

ez a jólét is Magyarország –

állapítjuk meg

szinte egyszerre kis autónk

kerekeivel letapogatja, ami

szép és gazdag e vidéken, így kellene

megérintenünk a szervest és szervetlent

így kellene közel hajolva, térdre

ereszkedve is akár számba venni

mindent, hogy belül hordott térképeinken

végre sajátunk legyen, kinyíljon a táj.

 

Dobozi Eszter utolsó verse, 2019 augusztus

(Orpheusz Kiadó, 2020)