Ranódy László nem Kosztolányi Dezső filmes interpretátora, feldolgozó kisiparosa volt, hanem érző lélektolmácsa, kongeniális szellemtársa. A Pacsirta pedig szerény véleményem szerint minden idők tíz legjobb magyar filmje között ott van.

Kosztolányi költői éberségét nem az élet érdekli, hanem a lét. (Persze a család jól felháborodott, amikor a költő Mariska alakját mintázta meg a Pacsirtában. Ilyen a családok élete.) Az olykor gondterhelt, súlyos, sorsszerű, fullasztó emberi lét, amely máskor önfeledt, könnyed, szabad és fölemelő. A rabságnak a regényben feltáruló körei: a kalitkában élő gerle – Pacsirta maga, aki önnön csúnyaságának rabja – Vajkayék, lányuk zsarnokságának rabjai – a sárszegi kispolgárok, a beszűkült gondolkodás rabjai, akik képtelenek rá, hogy fölemelkedjenek ahhoz a communióhoz, amelyet jobb híján általános emberinek nevezünk, mert a lelkük „befelé kunkorodik”. Amikor Pacsirta elutazik otthonról, a lányukhoz hozzávénült szülők még üldögélnek egy darabig Platón barlangjában, de aztán széthúzzák a függönyöket, és rádöbbennek, hogy még nem haltak meg. Belevetik magukat az életbe. Ez az élet persze nem valamiféle nagyvilági mámor, de ahhoz a fojtottsághoz képest, amelyben lányukkal éltek, szinte forradalom: irány a társaság, az étterem, a színház, a kaszinó.

„Megszokta a kalitkát, és nem repül ki” – mondja elutazása előtt Pacsirta szelíd gerléjéről. Pacsirta borzalmas külseje miatt nemigen megy utcára, nem jár szórakozni. Sorsa, hogy a szülői házból nem repül ki. Szülei pedig, akiket a szeretet és a részvét hajt, úgy érzik, nem érdemlik meg, hogy emberhez méltó életet éljenek, ha már lányuknak ilyen sors jutott. Azt hiszik, a szeretetnek van akkora ereje, hogy lányuk terheiből átvegyenek valamennyit.

Itt, Sárszegen éppúgy folyik az élet, mint bármely más kisvárosban. A tehetségek alkoholba fulladnak, a beszélgetések közhelyekben hasalnak el, a szerelmek alantas véget érnek. Aki élni akar, menekül a provinciális mocsárból. A Pacsirtában ez egyetlen embernek, a költőnek sikerül. Ranódy saját bevallása szerint azért döntött a Pacsirta megfilmesítése mellett, mert úgy érezte, hogy az elidegenedést Kosztolányi minden okos tanulmánynál szebben ragadta meg a regényben. Szerencsére ennél jóval többről van szó: az emberi létről magáról.

Az alanyi filmrendezők és rendezői filmek fénykorában nem volt divat regényadaptációval foglalkozni. Ranódyt sosem érdekelte a divat. Ő nem akarta mindenáron bizonyítani, hogy tud neorealista vagy egzisztencialista filmet is csinálni, ha akar. Saját belső útját követte, mint minden nagy művész. Páger Antal érző alakításának hála, Vajkay legapróbb lelki rezdüléseit követni tudjuk. Zavart rebbenései, ahogy lassacskán engedi visszaédesgetni magát a kisvárosi éjszakai életbe; jellemfejlődésének egymástól csak árnyalatnyira elütő stációi; fokozatmentes metamorfózisa: többek között ez teszi felejthetetlenné a filmet.