Kelemen Erzsébet írása Pósa Zoltán művészetéről az író Önreflexiók című regénye kapcsán

Susan Sontag negyedévszázaddal ezelőtt állapította meg, hogy nem irodalmi kultúrában élünk. Azóta pedig óriási változások történtek az infokommunikációs világban: kultúránk mediatizált térben zajlik, a digitális eszközök térnyelésével új alkotói formák és műfajok jönnek létre, átalakultak az olvasási szokásaink is. Egyre kevesebbet és másképp olvasnak, s a digitális és módszertani kompetenciák fejlesztésével egyre többen lépnek be az újmedialitás szövegeinek világába.

A digitális technológia és a mesterséges intelligencia az irodalomra is, a műbefogadási attitűdünkre egyre nagyobb hatással van. (Az általánosan elterjedt mesterséges intelligencia terminus technicus egyébként téves: nem intelligencia, hanem algoritmus.)

Marshall McLuhannak A Gutenberg-galaxis (1962) című műve már a ’60-as években elhintette a könyvnek, a nyomtatott média világának a végét. Ma pedig úgy tűnik, hogy ezt erősítik, a jóslat beteljesedését jelzik az e-könyvek, a nagy nyelvi modellek, az integrált intelligenciák, az ember-gép interakciók jelenléte.

Ezzel párhuzamosan viszont erősödik a hagyományos befogadási mód iránti igény is: mindannyian tudjuk, érezzük, hogy az újmedialitás szövegvilága mellett nyomtatott szóra, nyomtatott szövegre – mint éhező embernek a kenyérre, szomjazónak a vízre – szükségünk van.

Ezt az alkotók különösen jól tudják. S míg nyomtatott formában nagyszerű művek jelennek meg, addig úgy vélem, nem is kell tartanunk attól, hogy az algoritmusok kognitív, érzelmi, társas, spirituális stb. intelligenciákká válnak körülöttünk és bennünk.

A mesterséges intelligencián túl helyezkedik el, az algoritmusok fölött áll – a Gutenberg-galaxist erősítve – Pósa Zoltán művészete is. Életműve főleg nagyregényekből – az ő szóhasználatával élve – megaregényekből áll. Hogyan is lehetne mindezt befogadni digitális módon? A 2003-ban megjelent egykötetes Aranykori tekercsek 814 oldalát? A 2018-as kétkötetes Hűséges szökés és hűtlen visszatérés646 oldalát? Vagy a legújabb kötetét, a 444 oldalas Önreflexiókat? (Pedig ez az önéletrajzi regénynek még csak az első kötete! Jön a folytatás is: tetralógiát tervez az író.) S még mindehhez hozzátehetnénk az úgynevezett regényfolyamot alkotó Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra könyveket, a kétkötetes Seminoma avagy kórház a város közepén és a Lila tricikliturgiát is. Ez utóbbinak a címe avantgárd szóalkotási módot jelez: a tricikliből és a liturgiából nyelvi leleménnyel, egy szófonattal alkotta meg az író a kötetcímet.

Már 2001-ben Mark Y. Herring, a Wintrop Egyetem dékánja kimutatta, hogy a használók nagy része a két oldalnál hosszabb dokumentumokat kinyomtatja. Ugyanígy kézbe véve, a kinyomtatott papír új vagy kellemes régi illatával körbevéve, kényelmes fotelban ülve, vagy ágyon heverve merülhetünk el a Pósa-regények világában is. Egyik digitális eszköz sem adja/adhatja meg ezt az élményt! S a kortárs magyar irodalmunkban kevesen vannak ilyen nagyregényírók. Pósa Zoltán életműve tehát a Gutenberg-galaxis őre is: míg lesznek olyan íróink, akik az egyperceseken, novellákon túl hosszabb műveket is írnak, nem fog eltűnni az aktuális irodalomból sem a nyomtatott könyv.

De az igazi értékek sem. Mert mindig vannak küldetésbetöltők. Pósa Zoltán életművében ismeghatározó jegyként vannak jelen a keresztény értékek, a nemzeti karakter megőrzésére való törekvés.De ott vannak írásaiban a magyarság társadalmi-politikai sorskérdései, a szenvedés motívumával az elmúlás, a halál, és feladatának érzi, hogy meghatározza létünket és helyünket a világban. Mert nem szűnik meg kutatni-keresni a választ az emberiség kezdete óta jelenlévő ontológiai kérdésre, hogy „mi végre vagyunk e világon élet és halál pólusai közé szorítva” (Pósa, önvallomás, kézirat, 2011). Erre a kérdésre ad többek között választ az Önreflexiókban is: a feladatunk – írja –, hogy „megtaláljuk az Istenképmás-hordozó embert önmagunkban és az embertársaink érzett feltétel nélküli szeretetben.” (403) Erre törekedett és törekszik egész életében.

Pósa Zoltán az irodalmi pályáját, küldetését versírással kezdte, és ez az alkotói kifejezésmód végigkíséri életművét. Költészetébe is beleíródik a megcsonkított ország „ősfájdalma”, a határon túli magyarsággal vállalt sorsközösség nemzetféltő és nemzeterősítő emberi magatartása és a nemzeti identitás kérdései. A lírai én imáját az egység utáni vágy szervezi („Nem szór szét bennünket többé idegen szó”), a szeretet kiteljesedésének, az agapénak a látomása vezérli: „Magyar s magyar közé nem ver éket senki” ‒ írja A fehér bohóc feltámadása című kötet Erdély! Erdély! Erdély! című versciklusának harmadik költeményében.

Rónay László a Magyar vagyok című verseskötet ajánlásában kiemeli, hogy Pósa Zoltán „erkölcsi igénye, értékközpontú költeményei miatt érdemel figyelmet.” Nemzedéke egyik legetikusabb lírikusának tartja, aki lelkiismeretvizsgálatra indító költészetében „mély felelősségtudattal éli meg napjaink morális válságát” (Új Ember, 1996. március 31.).

Lírájának további tematikus szervezőelemei a hit és az ehhez kapcsolódó bibliai allúziók, a metafizikai kijelentések és a gonosszal szemben a lelki-szellemi megmaradásunkhoz szükséges morális küzdelem. Költeményeiben a bibliai motívumok és történetek, a kereszténység alapfogalmai, teológiai terminus technicusai, valamint a középkori legendák (Szent Grál) természetes módon kapcsolódnak össze napjaink történelmi valóságával, a magyarság sorstörténetével (lásd például az Egy az Isten című verseskötetét).

A nemzetet óvó-védő alkotói hang végig megmarad írásaiban, így a költészetében is. A társadalmi kérdések felvetésében viszont más nemes szándék is vezérli: azok szűrőjén keresztül próbál eljutni „a metafizikai létértelem meghatározásához”. Alkotói küldetése az, hogy hidat verjen „a földi paradicsomban-pokolban vergődő ember és a mindenre végső választ adó Isten birodalma, e világ és túlvilág között” (Pósa, 2011). Ennek imperatívuszát követeli meg önmagától, hogy ezáltal az olvasó is részesülhessen a tisztánlátásból. Belső parancsként éli meg küldetését, amelyet minden körülmények között teljesíteni kell. S mindezt alkotói nyíltsággal, feltárulkozó attitűddel teszi. Pósa Zoltánnak ezt a nyíltságát, „a kötelezően ateista világban” a bátor helytállását emelte ki 2008-ban Jókai Anna is, amikor a 60. születésnapját ünneplő költőt köszöntötte.

S van még egy jellegzetes jegy Pósa Zoltán költészetében, amire már többször is felhívtam a befogadók figyelmét. A hitvesi költészet. Köztudott, hogy ez a tematika Petőfi lírájával jelenik meg az irodalmunkban. Bár korábban szintén voltak költők, akik verseikkel a feleségükhöz is szóltak (például Kisfaludy Sándor a Boldog szerelem dalciklusában). De mindez csupán egy-két alkalmi megnyilatkozás volt. Viszont Petőfi költészetének a hitvesi líra állandó és meghatározó eleme lett. Ehhez az új témakörhöz kapcsolódik Tóth Árpádnak Lichtmann Annához a házasságuk hatodik évében írt Esti sugárkoszorú című költeménye, Ady Endre Csinszka-versei, valamint Radnóti Miklósnak Gyarmati Fannihoz írt vallomásai is. A kortárs költészetből említhetnénk Varró Dánielt (Gelencsér Zsófia; Esküvői vallomás-vers, Hitvesi líra (I-VII.) – a hitvesi költészet nehézségeiről) és Lackfi Jánost is (Bárdos Júlia; Az Énekek éneke/éneklője. Az anyaság csodája). Báger Gusztáv (neje Viszt Erzsébet, Mondtam-e? kötet Erővonalak ciklusa; Napharang válogatott versei) viszont már a házassági párharc nyílt lírai beszédmódját, a férj és feleség, esetenként a lírai én és a szeretett nő közötti állandó feszültséget prezentálja a költészetében, azt a kommunikációs zavart, ami lehetetlenné teszi a harmonikus együttlétet.

Pósa Zoltán életművében viszont a negyvenhét évi házasság alatt nem csupán alkalmi téma a hitveshez fűződő érzelem, hanem meghatározó elem. Szinte minden kötetében (most is) szentel legalább egy ciklust az egyetlen nő által ihletett verseknek, Barna Mártának, a szeretett és immár az örökkévalóságba költözött feleségnek. A fília mellett a szeretet legmagasabb fokát, az agapét is megjelenítő harmonikus hitvesi vallomások ezek az immár Teremtőjéhez megtért kedveshez. A szeretet-szerelem legszebb lírai lenyomatai. S regényeiben is dominánsan jelen van a szeretett nő alakja.

Gazdag a Pósa Zoltán-életmű. Negyven önálló kötete van, és százhúsz könyv társszerzője. Versei mellett – ahogy már említettem – számos nagyregénye, valamint több mint négyezer tanulmánya, kritikája látott napvilágot, és monográfiát is írt Hernádi Gyuláról.

Pósa Zoltán vátesz-profetikus küldetéstudattal önmagát adja a műveiben. Ahogy monográfusa, Gáspár Ferenc megállapította: „nyitott könyv az élete”. Ő az, aki a narratív távolságot legtöbbször felszámolva azonos, vagy azonosul hősével. S mindezt a legkorszerűbb kifejezési eszközökkel, posztmodern játékkal, vagy az avantgárd vendégszöveg-technikájával, akár szófonatok alkalmazásával is élve alkotja meg.

Gáspár Ferenctől megtudjuk, hogy Pósa Zoltán a regényeiben „szereti a városok részletes leírását” (monográfia, 97), s gyakori nála a retrospektív alkotói mód, valamint a filozofikus körmondatok és irodalmi, filmtörténeti utalások. A Pósa-művekből pedig csalhatatlan érzékkel emeli ki a legszebb részeket: „megtanulod szeretni az egész országot a hegyeken túl is, és nagyszüleid fájdalmát átérezve siratni kezded ama kilencven éve ránk mért csonkaságot, amelybe belenyugodni soha nem szabad igazán. És ez a közös kín, azáltal, hogy látszólag röghöz köt, szabaddá tesz, mert általa tudod, hogy ez a föld a tiéd, és mindig is a tiéd, a tiétek lesz, akik ugyanazt a nyelvet beszélitek, amelyre majd a gyermeked megtanítod” (Pósa, Az ifjúság maradéka).

Az anyaföld az életet jelenti számára. Ahogy az Önreflexiók című, készülő regénytetralógia első, 2024-ben megjelent kötetében Anteusz mítoszát értelmezve írja: „az igaz ember újjászületik, már-már halhatatlannak érzi magát a szülőföld, a szülőhaza aurájában.” (12)

Pósa Zoltán köteteiben a határon túli magyarság sorsáért aggódó és a nemzetet erősítő, védő alkotói attitűd mellett a szűkebb patriotizmus is jelen van. Az önéletrajzi regény első kötetében is a gyermek- és ifjúkorának városa, az igazi otthon, Debrecen kerül a középpontba. Születésének helyét, a Sas utcai lakást, majd a Nagytemplomra néző, Piac és Hatvan utcai sarokházi otthont is felidézve az eszmélésétől, az öntudatra ébredéstől egészen 1973 őszéig követhetjük nyomon az életrajzi és közéleti eseményeket, a politikai-társadalmi helyzetet.

Az Önreflexiók 28 fejezete szépen megkomponált szerkezetet tár elénk. Az élettörténetet magába foglaló 20 fejezetet az író keretbe foglalja: négy fejezettel nyitja meg a gyermek- és ifjúkori visszaemlékezést, kiemelve feleségének, alkotótársának, Barna Mártának szerepét a mű megszületésében, felidézve egy 2021-es debreceni családi nyaralást is, ezzel lehetőséget teremt arra, hogy összehasonlítsa az elmúlt idők cívisvárosát a jelenkorival. S ugyancsak négy fejezettel, összegzéssel, önéletrajzi esszékkel és vele készített interjúkkal zárja a művet.

A költeményeiben is tapasztalt legnagyobb szeretet, az agapé, valamint a mélységes hit hatja át már a regény első oldalait is: „TE már boldog vagy, hiszen a földre a MEGMENTÉSEMRE leszállt, majd onnan a MENNYBE visszatért angyalként az Atya, a Fiú, a Szent Lélek és Magyarok Nagyasszonya, Szűz Mária angyalseregében éled üdvösségesen örök boldog életedet Isteni Malasztban, Jézusi Kegyelemben” – írja Barna Mártáról, akinek szintén mély hite volt, hiszen megtudjuk azt is, hogy munkába sietve az Erzsébet hídi feszületnél mindig köszöntötte Jézust, elmondta a fohászt: „Jó reggelt, Jézus! Adj boldogságot mindenkinek a Tőled kapott erővel és szeretettel, mindörökké, Ámen.” (6)

A sodró erejű konfesszióban a Pósa-nemzedékek sorsa mellett elénk tárul a holokauszt és a magyar Gulág rémidőszaka, az 1956-os forradalom és szabadságharc debreceni eseményei, a kádári terror, a magyarság kálváriája, beleszőve az egyéni élményeket és szenvedéstörténetet, valamint a jelenkori tragédiát is, feleségének betegségét, elvesztését.

S hogy az önvallomáson, az élettörténet megírásán túl még mi motiválta az írót a műve megalkotásában? Erre ő maga adja meg a választ: „döbbenetesen hiányosak a fiatalok félmúltról szóló ismeretei.” (11)

Ezt az űrt igyekszik betölteni művével, ami így már nemcsak önéletrajzi, hanem történelmi regény is (1918-tól szinte napjainkig egy frappáns 10 pontba szedett történelmi összefoglalót is ad a fiatal nemzedéknek, lásd: 382–384. o.), sőt a kor kiszámíthatatlansága, a váratlan helyzetek a próbatételes kalandregényhez is közelítik a művet: a peremlét, a kettős nevelés („Péteraputól azt hallottam, hogy a kommunisták jót akarnak, azért harcolnak, hogy a világon mindenki »egyforma« legyen. Anyu és Jóskaapu hümmögnek, és nem akarnak egyelőre semmit sem elmagyarázni, de azt mégis megértem, hogy az embereket csak úgy lehet egyformává tenni, ha megcsonkítjuk őket, és ebbe sokan belehalnak. Ezért van a kommunizmusnak minden korábbi diktatúránál több áldozata”; 28–29), vagy az is váratlan helyzet, hogy egyik napról a másikra az egyetem tanársegédi és tanszéki állását elveszíti és az Alföld szerkesztőségből is kizárják. A „klerikális reakció képviselőjeként” (405) tartották számon. De így volt ez már gyermekkorában is. Az egyik alcím is erre utal: Szinte minden iskolából ki akartak legalább egyszer tenni. „Reakciós partizán lettem” (403) – vallja visszaemlékezésében az író. Amikor egy május elsejei felvonuláson a kisdiák Pósa eldobta a kezébe nyomott piros zászlót, megtaposta és hangosan, felháborodottan mondta, „ez a gyilkosok zászlaja”, tanára, az Ady-kutató, ’56-os Kovács Kálmán figyelmeztette, hogy vigyázzon, „mert azokat, akik fejjel mennek a falnak, senki sem menti meg a mai világban”, jól tudta, hiszen „hasonló helyzetben őt is cserbenhagyták a barátai” (402). S amikor november 6-án kiszerelte a zászlótartókból a vörös színű lobogókat és a kukába állította fel azokat, a rendőrségen egy ezredes is figyelmeztette: „Ezzel a magatartással csak azoknak használsz, akik a nyakadat akarják törni.” (405)

Tanárai közül kiemeli Barta Jánost, „minden idők legnagyobb Arany János kutatóját”, a két ötvenhatost, Julow Viktor és Kovács Kálmán erkölcsi tekintélyét. „Nekik köszönhetem, hogy handabandázó alakból komoly nimbuszú, ifjú ellenzéki író-kritikus lehettem” – vallja az író. (Uo.)

Olyan kordokumentumértékű leírásai vannak, amelyekből teljesen rekonstruálhatók például az 1956-os forradalom és szabadságharc vidéki történéseinek hiányzó részletei. A debreceni forradalmi eseményekről fontos tényeket rögzít és egyéni színeket is ad hozzá a családja aktív forradalmi részvételének bemutatásával. Nemcsak a felnőttek perspektívájából, hanem a nyolcéves narrátor szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. A két debreceni hős, Ács Zoltán és Gorzás András alakja, hősi halála is megjelenítődik a visszaemlékezésben. De olvashatunk arról is, hogy „a hetvenes évekbe beleszürkült szocialista városka” hogyan vált „újra a nemzet fővárosává.” (9)

És még megannyi történelmi érték van jelen a műben. Izgalmas olvasmány. Nemcsak a „hiányos ismeretű” fiataloknak, de a történelemben jártas olvasónak is. Hiszen nem csupán az elbeszélőt, a regény hősét, Anteoszát ismerhetjük meg (még jobban és mélyebben), de a legújabb kori történelmünket is. S mindezt a mesterséges intelligencián túl, az algoritmusok fölé helyezkedve tehetjük meg.

(Időjel Kiadó, 2024)