Részlet Weiner Sennyey Tibor A méhészet művészete – Esszék az apikultúráról című kötetéből

A méhek és a lélek, avagy Sylvia Plath méheitől a világot gyógyító méhészkedésig (részlet)

1.

A tél különleges időszak a méhek és a méhész életében is. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy „Ilyenkor a méhek alszanak?” – s mindig nagy csodálkozás fogadja, amikor elmesélem, hogy mi történik télen a méhekkel. A méhek az őszi fészekrendezés, szűkítés, könnyű takarás, atkairtás, egérrácsok feltétele után berendezkednek a télre. A kaptár lépeinek közepén fürt alakul ki a hidegben, és a lépeken elölről hátrafelé vándorolnak, lassan elfogyasztva a mézkoszorúkban lévő telelő élelmet. Egy fürtben vannak, mesélem, s apró mozgással, kinetikus energiával tartják a meleget a család körül, középütt pedig a méhcsalád központi alakja, az anya. Ha az anya beteg vagy sérült, ha a méheknek a zsírteste nem alakult ki megfelelően, vagyis ha nincsen sok egészséges, kövér, bundás méhecskénk, ha a telelő élelem nem elégséges, nincs jól beérlelve, ha kártevők – atkák, egerek, madarak – zaklatják a méheket, ha zajos a méhes környéke, a méhek nehezebben telelnek át, nagyobb a veszteség tavaszra. De ha minden rendben van, a méhek az őszi napéjegyenlőségtől kezdve elkezdnek befelé figyelni, különös állapotba kerülnek, amelynek a téli napforduló a mélypontja, amikor teljes a nyugalom és a csönd a méhes környékén. Aztán az anya újra elkezd fiasítani, a méhcsalád lassan mozgásba lendül, és a tavaszi napéjegyenlőség csodálatos kiáradásnak lehetünk tanúi. Persze az időjárás, s annak változása már sok esetben közbeszól, s az, ami régen elképzelhetetlen volt a mi égövünkön, már gyakrabban előfordul, vagyis hogy a méheknek nincs meg ez a nyugalmi fázis, hanem végigfiasítják a telet is. Többször is tanúja voltam, hogy a karácsony körül érkező enyhülésben a méhek fürtjei felbomlanak és kirepülnek, s ha hirtelen visszahűl az idő, nagyon igyekezniük kell, hogy ismét fürtbe fejlődjenek. De a mi méheink természetes ritmusából az fakad, hogy a napfordulókhoz, napéjegyenlőségekhez és az időjáráshoz igazodva télen behúzódnak, tavasszal kiáramolnak, fejlődnek, szaporodnak, nyáron gyűjtenek, ősszel rendeződnek, s kezdődik minden elölről. Ez a körforgás, amihez a jó méhésznek is alkalmazkodnia kell, kénytelen odafigyelni és együtt élni méheivel, s mindeközben egyszerre látja a természet körforgását mikro-, és makroszinteken is. Az ilyen alapos, részletekbe menő, elmélyült tevékenység nemcsak a külső megfigyeléseket erősíti, hanem befelé is irányítja a figyelmet. A jó méhész nemcsak kint dolgozik a méhesben, nemcsak bent a műhelyben, hanem önmagában is. A méhészet, jó esetben nemcsak külső munka, nemcsak állattartás, nemcsak méztermelés, hanem szellemi és lelki folyamat is. A jó méhész aggódik méhcsaládjaiért, de pontosan tudja, hogy a természet törvényei szigorúak, s ha kell, akkor fel is tud oszlatni egy családot, hogy három másikat megmentsen.

A jó méhész arra törekszik, hogy állománya erős és egészséges legyen, s csak a felesleget veszi el a megtermelt mézből. A jó méhész tudja, ha méhei jól érzik magukat, akkor ő is jól fogja. A jó méhész a természet legkülönlegesebb teremtményeivel kerül közvetlen kapcsolatba: a méhekkel. Ember és rovar ilyen szoros kapcsolata ezer és ezer mítoszt és történetet ihletett, igyekeztem, igyekszem ezeket A méhészet művészete esszésorozatban körbejárni, megmutatni, s most az egyik legkülönösebb, legnehezebben elmondhatóhoz érkeztem: a méhek és az emberi lélek kapcsolatához. Két történeten keresztül szeretném megmutatni, hogy pontosan miről is van szó, remélve, hogy olvasóim, legyenek akár méhészek, akár nem, majd eltűnődnek, utánanéznek, inspirálódnak általuk.

A méz, a propolisz köztudottan jó hatással van az ember egészségére, de a viaszt is alkalmazzák a szépségápolásban. Ugyancsak használják már az apiterápiás házakban a méhek által kibocsájtott levegőt, a méhmérget, sőt magát a méhek zümmögését vagy rezgését is, mert számos esetben igen erős gyógyító hatást fedeztek fel. A méhekkel és a méhészeti termékekkel való gyógyítást nevezzük összességében apiterápiának. Közismert a méz gyógyhatása, ősidők óta alkalmazza az emberiség, ahogy a propolisz antibakteriális, antivirális erejét is ma már mindenki ismeri. A méhméreg-terápiáról már kevesebben halottak, holott igen komoly eredményeket értek el reumás és szklerózissal küzdő betegeknél. A méhek által kibocsájtott, átszűrt levegőt eredményesen alkalmazták asztmában szenvedőknél. Kevés megnyugtatóbb dolog van, mint egy méhesházban, vagy ahogy ma divatosabb hívni, „apiterápiás házban” a méhek zümmögése mellett pihenni. Ami nekünk méhészeknek már természetes és fel sem tűnik, az a legtöbb embernek maga a csoda. De gondoljunk csak arra, amikor szezonban végigdolgozunk egy napot a méhekkel, este, amikor lehajtjuk fejünket, még „halljuk” a zümmögést, tüdőnk megtelt az édes illattal, és mélyen és nyugodtan alszunk el. A méheket nem véletlenül tartják idilli lényeknek, még akkor is, ha mi tudjuk, hogy a méhek világa szigorú és következetes, azért nem egy kiváló méhészt láttam még sok év után is elcsodálkozni azon, ahogy egy méhcsalád él, szerveződik, pulzál. Amikor elfáradtam, volt, hogy csak leültem egy kinyitható székre és figyeltem, ahogy a méhek aranyló folyamban ki-be röppennek a kaptárakból. Különös, de ilyenkor egyhamar megnyugodtam, ellazultam, s valahogy amolyan „minden rendben” érzésem volt. Többször meditáltam is méheim között, munka közben, vagy csak egy-egy reggelen, s ahogy elmém egyre nyugodtabb állapotba került, úgy fordult elő, hogy a méhek jobban megmutatták magukat. Kezemre szálltak, vagy egyszer csak észrevettem, hogy egy lódarazsat, amik ellen együtt küzdöttünk a nyáron, hogyan fognak körbe, és terítenek le. A természet akkor mutatja meg magát igazán, ha nem csak nézzük, hanem szemléljük, ha felvesszük ritmusát. Méheink ritmusát felvenni azt jelenti, hogy télen mi magunk is behúzódunk, összegzünk, s felkészülünk a következő évre. A magyar méhészet nagymesterei, akik előttünk jártak itt – Ambrózy, Örösi és Zsidei is – nagyon fontos időszaknak tartották a telet, amikor a méhész tanulhat, olvashat, pihenhet és felkészülhet. A méhészetnek tehát van valamilyen különös lelki hatása is, amit nálamnál sokkal okosabb és hozzáértőbb emberek is észrevettek és tanulmányoztak már.

2.

Már utaltam korábbi írásomban Sylvia Plath-ra, a XX. századi modern világirodalom kiemelkedő költőnőjére. Plath amerikai származású volt, kora gyermekkorában elvesztette édesapját, aztán tündöklően tehetséges költőként egy ösztöndíjjal került Angliába, ahol megismerkedett Ted Hughes-zal, a szintén kiemelkedő angol költővel. Összeházasodtak, és két közös gyermekük lett. Közben az angol vidékre költöztek, egy különösen értékes rádióinterjúban erről hosszasan beszélnek, és persze gyönyörű, megrázó verseket írtak mindketten. Azonban Sylvia Plath mindeközben igen súlyos lelki betegséggel, depresszióval küzdött, s ez tükröződik nemcsak verseiben, hanem leghíresebb művében, az Üvegburában is. A két gyerekes édesanyává váló költőnő nem tudott mit kezdeni a neki szánt háziasszony- és anyaszereppel, s egyre súlyosabb epizódjai voltak. A költőkre jellemző önelemzés hamar megmutatta, hogy édesapja korai elvesztése óta „nincs rendben”, több verse is szól az „apáról” és a vele való ambivalens kapcsolatáról.

„Sylvia Plath nyolcéves volt, amikor apja meghalt, így túl sok emléke nemigen maradhatott róla. Mégis, az idők folyamán egyre több és egyre misztikusabb tulajdonságokkal ruházta fel. Végül összes kudarcának okát benne, illetve halálában látta. Apja hiányával volt jelen egész életében.”

(Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv. Személyiségvázlat Sylvia Plathról. 77. o.)

Az említett interjúban is beszél arról a költőnő, hogy „kilencévesen felnőttem, előtte minden varázslat volt”. Sylvia Plath apja Otto Plath volt, aki maga is méhészkedett, és egy nagyon értékes könyvet írt a poszméhekről. A poszméhek annyira érdekesek és fontosak, hogy róluk egyszer majd külön szeretnék írni. Visszatérve Plath-hoz, Gömöri György Angliában élő irodalomtudós és költő írja, hogy:

„Külön elemzést érdemelne a méhek szerepe mind Plath, mind Hughes költészetében. (…) Hughes kibontja a (méhészkedési) epizódot a Sylvia-féle stilizációból, és rámutat arra, hogyan függ össze a méhészet a tudatalatti kútjából szellemként felszivárgó Apával. Persze ezt Hughes korábban is sejthette volna, hiszen nyilván tudta, hogy Otto Plath entimológus volt, a méhekről írt könyvet, és Sylvia már első kötetében úgy ír magáról, mint A MÉHÉSZ LÁNYÁ-ról.”

(Gömöri György: Emlékszem az ujjaidra. Ted Hughes verseiről. Holmi. 1998/6. 853. o.)

1962 június 8-án és 9-én Sylvia Plath és Ted Hughes egy méhész találkozón vesznek részt, amiről Sylvia naplójában hosszan ír, s megjegyzi, hogy vezetőjük:

„Egy halom kaptárra mutatott, apró ormokkal ellátott, fehér zöld fadobozokra, és azt mondta, kaphatunk egyet, ha felállítjuk.”

(Sylvia Plath: Naplók. 1950-1962. Cataplius. 634. o.)

Másnap hazaviszik a kaptárt, benne a méheket, s ezzel nagyon fontos, ösztönös folyamat indul be Plath költészetében: „méhészverseket” kezd el írni. Plath „méhészversei” sokkal inkább belső, lelki küzdelmeiről vallanak, mint a méhekről, ahogy a magyar kiadás jegyzetei között olvashatjuk:

„A méhészverseket Plath nagyra tartja, úgy tervezi, hogy az Ariel kötet végén helyezi el őket. A téma gazdag: Édesapja poszméhekről közölt tudományos értekezést, súlyos cukorbetegségére utalhat a méz. Ő maga, mint félelmetes, ám halálra sebzett méhkirálynő, harmadik óriásként zárkózik fel a két kísértetalak, az apa és a »másik« mellé.”

(Sylvia Plath versei. Európa. Budapest. 2002. 225. o.)

Ha ezeket a verseket magyarul akarjuk olvasni, akkor be kell szerezni mindkét megjelent Plath kötetet, s ezekben sincs az összes. Plath méhészversei közül nekem A méhes láda megérkezik című az egyik kedvencem, amiben a költőnő azt írja, hogy:

„Vajon ignorálnának,

Ha kinyitnám a ládájuk, és félreállnék, mint egy fa?

Itt az aranyeső, szőke oszlopsora.

Itt a cseresznye tömérdek alsószoknyája.

Talán fütyülnének rám, ha

Gyászfátylasan lennék, holdruhában,

Nem vagyok a mézforrásuk,

Miért is bántanának.

Holnap én leszek a Jóisten, kiengedem őket a világba.

Csak átmenet a láda.”

(A méhes láda megérkezik. Sylvia Plath: Zúzódások. Válogatott versek. Tandori Dezső fordításai. 1978. 45. o.)

Ebben a gyönyörű versben és a néhány idézett sorban is jól érződik, hogy a költőnőnek a méhekkel való foglalkozás többrétű tevékenység volt. Nem egyszerűen egy hobbiról van itt szó. Plath szintén költő férje, Hughes írja egy másik versében, hogy

„Amikor méheket akartál, nem is álmodtam volna

Ez azt jelenti, hogy Apád feljött a kútból.”

– s alighanem Plath pontosan az apjával való kapcsolatát, illetve annak hiányát élte újra a méhekkel való viszonyában, hiszen apja is méhészkedett. Plath tehát valószínűleg az első volt, aki terápiaként használta a méhekkel való foglalkozást, ezt a terápiát azonban egyrészt már túl későn kezdte el, másrészt az önterápiának megvannak a maga korlátai. Plath utolsó versei között találjuk a méhes verseket, mert bár betelelte a méheket, de ő maga már nem tudta leküzdeni a depresszióját, és 1963 február 11-én, mindössze harmincévesen, kétgyerekes édesanyaként, bezárkózott a konyhába és magára nyitotta a gázt. Öngyilkos lett.

Minden ember mélységes mély kút.

(Gazsó Méhészet és Szakkönyvkiadó, 2024)