Az időfogalom biblikus nézőpontból a teremtéssel kezdődik, amikor is Isten megteremtette a nappalt és az éjszakát, s tette ezt mindjárt az első napon. A görög mitológiában Kronosz személyét (a római Saturnus-t) a népetimológia kapcsolta össze ‘chronosz’-szal, az idővel. A görög Hórák az évszakok istennői, míg a Moirák az emberi élet fonalát szövő, gombolyító, illetve elvágó három istennő. Visszatérve a Bibliára: a „mindennek megvan az ideje” tételmondatot a Prédikátorok könyvében Salamontól olvashatjuk, ekképp: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van minden dolognak az ég alatt.” Az élet rendjén is túlmutat viszont az Újszövetség krisztusi időmeghatározása, amely már a megváltás viszonylatában beszél az időről: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten Országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Márk evangéliuma, 1:15)

Az idő objektív és szubjektív egyszerre. Objektív abban az értelemben, hogy a fizikai idő, amit newtoni időnek is nevez a tudomány, mérhető: másodpercekben, percekben, órákban, hetekben, hónapokban, években stb. Szubjektívnek nevezhető pedig azért, mert az ember saját időérzékelése más és más. Ez a bergsoni időtapasztalat függ a rajtunk átfolyó események milyenségétől. Érezhetünk tíz percet egy órának, de ez fordítva is megtörténhet: például egy lebilincselő órányi előadást tíz percnek. Szokás azt mondani: az idő folyik. Ez a kifejezés Hérakleitosz folyó-metaforájára utal vissza: „In idem flumen bis non descendimus”, azaz „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.” Az állandó változásról kíván ez a szállóige szólni. A múlt időeseményei az emlékezés útján érhetők tetten, a jövő egy elképzelt tudatállapotot kíván meg az embertől, a jelen pedig a legrövidebb időkategória: egy pillanat alatt tovaszökken. A homokóra szemcséi is ezt testesítik meg: a felső rész a jövő, az épp aláhulló homokszemek a jelen, az alsó rész pedig maga a múlt. Beszélhetünk továbbá a világegyetemben mért téridőről, időtágulásról vagy akár az időutazásról, amely vissza a múltba vagy előre a jövőbe tart.

Érdemes még a természeti közösségek időtudatáról is szólni, miképpen a vidéki, a városi vagy a nemzeti időtudatról. Az ősi, nomád népek időképzete az évszakok váltakozásán, sőt, elsősorban az állat- és növényvilág ritmusán alapszik. Két évszakot érzékelnek leginkább: a heringek által beköszöntő nyarat és a havas telet, melynek végét medveünneppel dicsőítik. A vidéki emberek időérzékelése is „évszakpárti”: itt a tavasztól őszig tartó munka jelenti az időkategóriát (pl.: aratás, szüret ünnepe). A városi időtudatot elsősorban a gyári termelés adja meg, amely évszaktól függetlenül, bármikor végezhető. Az pedig, hogy történelmi múltunkról milyen nézetet vallunk, a reformkorban alakult ki (honfoglalás, ’48-as szabadságharc, kiegyezés stb.)

Végezetül álljanak itt olyan állandósult szókapcsolataink, amelyeket a magyar nyelv őriz, és amelyeket mindennapjaink során használunk: Az idő minden sebet begyógyít. Az idővel és pénzzel takarékosan bánj. Jó munkához idő kell. Az idő pénz; agyonütni az időt valamivel, az idő neki dolgozik, eljár az idő valaki vagy valami fölött, lopja valakinek az idejét stb.

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában (À la recherche du temps perdu, 1913) című regényfolyamának jellegzetes epizódjában egy teasütemény íze indítja el a főszereplőben az ifjúkorra emlékezés folyamatát. A rátalálás öröme viszont már a megtalált idővel azonosítható. Az pedig, hogy nincs időm, helytelen szóhasználat: idő az mindig van, csak legfeljebb nem vagyunk időmilliomosok, legtöbbször inkább – rohanó világunkban – időkoldusok.

Lajtos Nóra