Szemelvények Gódza Csilla (2000–2023) első, posztumusz verseskötetéből

Virághús

Virágvarázslat ég az égen: mámor,
koromba füstölt mágiaképzet.
Amíg a dalra festett álom ül,
szememből kampó vájja ki a létet.

Húsomba szórja szenvedőn a látszat,
hogy az ajtón rózsaként kiférek.
De nem tudok már szúrni, tüském puha:
összeesküvésem vedd Igének.

Ha nem jön ébredés veled, félek
nem lesz illatos a fátyol,
mely arcomat fedi a nász hevében…
Hiába, nem lesz három
leheletnél hosszabb ez az élet.

Világűröd hangjai

Lásd, mindenünk rávetítettük egy univerzumra;
a kép most kettéoszlik az óriás filmvásznon.
Szuszogunk süllyesztő tér-idő maszlagba hullva,
s álmodunk külön Hold alatt: jövőt egymásról.

Hangszálaink kéjrekedten a szemérmesség hangnemében,
bár nem több ez, mint valóság komponálta háttérzene.
A vágy belső húrja háromszor pendül ébren.
Végtelenbe dúdoló test a Hold, fénye: hangszere.

Külön Nap alatt ébred foszladozva a bágyadtak bujasága.
Nem írlak túl, hisz amit láttatsz, csupasz éter, kozmikusság,
s nincs más célom, mint hangzó űröd beutazása –
mégis feltépem bőröd, hogy láthassam: zenéid húsát.

Kór

Csupán szavakban történsz meg,
nem vagy több, mint üres alany.
Létezel te egyáltalán,
ha csak bentről látod magad?

Csak szavakba épülhetsz, mert
nem vagy más, mint szerkezet.
Szigorú szürke formáknak
adtad át a lelkedet.

Instabil vagy, süket zsongás,
újrajátszódsz önmagadban.
Görcsre egyetlen megoldás:
elviseled szótlan-halkan.

Vágyaidba menekülsz, ha
menedékre – másra – vágysz.
Rengő kétségeket szül az
önnön megrázkódtatás.

Ősz-birtokló

Pőre fákon nyújtózik a szél.
Dús-puha tejszínhab tányérodon a köd,
arcomba köpöd, mert gyűlölöd, mi édes.
Válogatsz és fintorogsz,
gyermekded vagy és huszonéves, mondod:
„Ennél jobbat érdemlek!”

Pőre fákon nyújtózik a szél.
Csupaszon,
esőt nyáladzva fetreng öledben a táj,
és te kíméletlen, hideg szülő vagy,
térképráncos tenyereddel
lágy, síró arcába vágsz, s mondod:
„Engem meg ne szégyeníts!”

Pőre fákról elröppen a szél.
Recsegő levelek gyűlnek köréd,
koppan bakancsod tönkökre ugorva,
s te zártosztályos tébolyult vagy,
sárba fojtod madaraid.
Kérlek, ne tapintsd többet az őszt,
hagyd magára, velem.

Skizofrén falak közt

Lekaparom a falról a tükröt.
Ne nézz rám. Nem nézek magamra.
Nincs reflexió, csak félhomályban
tapogatózás. Nem vagyok,
csak néha belebotlok a létbe.
Felszakítom a sebeim érted. Értem.
Most láss, vérezve, történni akarásra éhesen.

Lekaparom a vakolatot is,
a falakba bújok hallgatni,
mint pohár a polcon, csendben, üresen.
Hasonulok a fallal, sőt,
belső folttá növök.
Hallgatózok, míg a szobában vagy.
Az óra kattogásaként
szólítalak. Megőrjítelek.
Én jól vagyok.
Én nem.

Kaktusz-melankólia

Ne érints, kérlek. Százmillió éve
eltűnt rólam minden levél. Szárazság,
kietlen nyomor, fájdalomcsend. Kérve
kérlek, kerülj. Könnyeid ne hullajtsd rám.

Hiszen láthatod: sivatagszülte, zöld
kegyetlenség, profán növényrágalom
vagyok. Így gyengédséggel időd ne töltsd.
Tüskés mivoltom szinte bűn; vállalom.

De tudd, hogy a belsőm pozsgás és szerény,
nedűm bódít, érezz epifániát.
Törzsek életjelképeként napozok.

Nem csupán önvédelem: ne jöjj felém.
Tüskéim felkiáltójelek, ki lát,
buzogva várja, míg virágot hozok.

ami megihlet

az életben egyszer érezni zokogó eufóriát
olyan zenekar dala közben amit nem ismerek
olyan emberek között akiket nem ismerek
olyan emberként akit nem ismernek
önfeledt ritmustalansággal táncolni
bazsalyogva mezítláb rángatózni
csendben elvonulva
homályos szavakkal ringatózni
egy fényesebb jövő hitében
egyetlen alkalommal hányni
akkor is csak fittyet
magányban a tömeg apoteózisa az
ami suttogva megihlet

Nagyanyám álmomban

Nagyanyám rejtvények csattanóit súgja meg álmomban.
Szemüvege mögül kacsint, és köhint egyet.
A konyhába ballagva leakasztja az órát:
percet tör. Ezután az idő másképp siethet.

Nagyanyám borsószemeket fűz cérnára álmomban.
Őröltpaprika-pír púder az arcán.
Csíkos keszkenőjében a fáradt nőiesség könnyei,
titkainak öltéseit ősz hajszállal varrja rám.

Nagyanyám álmomban dunyha alá rejti éretlen zöldségeit,
fanyar arccal ecetezi, sózza szégyenét.
Étekké növi ki magát, szeme szótlan biztat:
Ritka finom, vegyél még, egyél!

Nagyanyám pecsétes szárnyakat tereget álmomban,
mind tépett-fakóra súrolt látszat.
Lenge légdróton függ emléke,
felcsipeszelve bár, soha-szárad.

Tabula rasa

Levetkőzte színeit a messziség, látva hópihékként hullajtott bársonytextiljeim. Az égből kiszippantott kék szemembe cseppent; immár prűdfehéren turbékolhat mellkasomban a tél, ropoghatnak rozsdás szívkamráim. Hollókra ülök meztelenül, vonatokra reptetem magam velük – azt hiszem, kiutazhatom magamból a szégyent. Patyolattakaróm régóta piszkos, ámbár kedves pompaság. Összegyűlök egy hideg gondolattá, s meghúzom a vészféket, mielőtt megérkezik a friss, abszintzöld tavasz.

(Orpheusz Kiadó, 2025)