„Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szívemben boldogok a tárgyak.”
Nemes Nagy Ágnes: Tárgyak

Történt egyszer, hogy legkedvesebb barátom meghívott egy kertrendezős munkába. Nála is aludtam, mert az ő otthonához közelebb volt a munkaterület, meg együtt ébredve melóba indulni mindig jótékonyan hat a csapatdinamikára (ha egy kétfős brigád egyik tagjának épp háza van, a másiknak meg gépjárműve, az szintén elsőrangú együttállás). Reggel mindketten a szokott rituáléinkat végeztük, mindketten saját habitusunk és szokásrendszerünk rabjaként. És ezen a reggelen is megjegyezte barátom, már nem először az elmúlt évtizedekben: mi a fenét matatok én annyit? Mert hogy ő csak legurít egy presszókávét, fölrántja harci öltözetét, s azzal indulásra kész. Én emlékeim szerint nem mondtam erre semmit, hisz épp eléggé lefoglalt a bicska, a slusszkulcs, az öngyújtó, a zsebkendő, a munkavédelmi szemüveg és kesztyű, valamint a láncfűrészélező megfelelő zsebbe helyezése, hovatovább a kocsi műszaki állapotának ellenőrzése. De azért szívem minden alázatával s belátásával fölvértezve indultam hamarosan e sürgető szóra. Barátom kapujától úgy húsz métert gurulhattunk a kocsival, mikor szólt, hogy azonnal álljak meg, mert neki erősen vissza kell szaladnia a vécére. Most természetesen igen eufemisztikusan írom le a helyzetet, melyben eredetileg csúnya szavak is szerepeltek, nemkülönben a Jóisten s az Egek minden szentjei. És akkor tényleg meg kellett állnom az autóval, hogy drága barátom visszaszaladhasson nemes ügyeit elintézni.

Mikor megkönnyebbülve ismét helyet foglalt az anyósülésen, csak azt mondtam neki:

– Látod, testvérem, ezért matatok én ennyit.

Természetesen nem azért meséltem el ezt a történetet, hogy szeretett barátomat szégyenbe hozzam, s nem is azért, hogy a magam kiválóságát ecseteljem. Hanem azért, hogy példázatul s okulásul szolgáljon minden utánunk jövőnek: a matatás, motoszkálás, kupászkodás, valamint a látható világ dolgai közt való keresgélés nem holmi hiábavaló, fölösleges pótcselekedet, hanem igenis a valóság realizálására irányuló apró tettek sorozata. Melyek megfelelő helyen és időben való elvégzésének egész fatálisan jótékony hatása lehet olyan jelentéktelennek tűnő, ám a maguk idejében nagyon is jelentős dolgokra, mint például önnön anyagcserénk.

Való igaz: szeretem a tárgyakat. Legalábbis a történettel bíró tárgyakat. Mármint azokat a tárgyakat, amiknek látom-érzem valamiféle elmesélhető történetét.

Halvány, traumatikus emlékképem gyerekkoromból (azért halvány, mert traumatikus – a halványulás nyilván a megrázkódtatás erejével arányos): az osztálytársaim ceruzákkal dobálóznak, én meg elsírom magam. Mert sír a ceruza. Nem biztos, hogy ceruza volt a siralom alanya, lehetett éppenséggel toll, radír, papír, faragó, bármi: ha rosszul bántak egy tárggyal, akkor az a tárgy sírt. És ha egy tárgy sírt, az énnekem fájt. Annyira fájt, hogy magam is sírva fakadtam.

Most, felnőtt(?) fejjel nyilván valami atavisztikus-totemisztikus attitűdként értékelem a történteket. De hogyan intézhetném el ily fölényes tudálékossággal az ügyet, ha egyszer volt alkalmam megtapasztalnom saját gyermekemmel kapcsolatban is a bizonyos tárgyakhoz való rituális ragaszkodás rendkívüli esetét?

Valóban rituáléról van itt szó: amennyiben e kifejezés alatt önnön szellemiségünknek a látható világ kézzelfogható dolgaira való kiterjesztését értjük. A házunk, az autónk, a gomb az ingünkön-gatyánkon: bizony mind mi vagyunk. Minden matatásunk látható dolgaink közt: mi vagyunk. Sőt: minden látható dolgunk mi vagyunk.

Matatásunk egyszerre praktikus és spirituális rendcsinálás: ha tudom, melyik zsebemben van a bicska, a pénztárca, melyik táskámban a tartalék zokni, és melyik házban a pótslusszkulcs, akkor e külső rend benső rendként is visszhangzik bennem. Most jelen eszmefuttatásban ne térjünk ki a szélsőségekre és kóros elhajlásokra, a rögeszmés rendmániára vagy a kényszeres gyűjtögetésre: tekintsünk magunkra nagyvonalúan elmélkedésünk közben, mint az arany középút megbízható, fölényes harmóniától ragyogó képviselőire!

Természetesen az a felebarátunk is bírhat irigylésre méltó benső egyensúllyal, aki egy szál hátizsákkal utazza körbe a világot. Bár hogy hogyan csinálja, az számomra rejtély. Valamiféle flegma fatalizmus vagy épp őserejű, misztikus hit kell ahhoz, hogy valaki hetekig-hónapokig ismeretlen vidékeken bolyongjon kisbicska, tábori kés, multiszerszám, kisbalta, somfa vándorbot (avagy fokos), fenőkő, hálózsák, sátor, pokróc, túracipő, túrabakancs, gumicsizma, könnyű szandál, rövidnadrág, hosszúnadrág, bélelt nadrág, simléderes sapka, kötött sapka, bőrkesztyű, elsősegélykészlet, tábori gázfőző, leves- és kávéfőző bádogbögre, kiskanál, több garnitúra zokni, valamint öngyújtók, gyufák, tűzszerszámok és lámpák egész légiója nélkül. És ezek még csak a szilárd dolgok, mert ott van még a víz, benzin, petróleum, orvosi szesz… A többi hirtelen nem jut eszembe.

Kétféle emberi alaptermészet működését gyanítom a jelenség hátterében: az egyik a minden problémát maga megoldó emberé. A másik a mindenben segítséget kérő emberé. Nyilván mindkettő szélsőség a maga módján, illetve nem föltétlenül egész életünkre kiterjedő, csak bizonyos élethelyzetekben jelentkező állapot. Olyat is láttam már, hogy jó barátom hátizsák nélkül, a legcsinosabb ruhájában-cipőjében jött hétvégi kirándulásra a téli erdőben. És nem balgaságból vagy őrültségből tette: hanem mivel a hét minden napját melósruhában töltötte, viszont veleszületett esztétikai érzékkel bírt, legalább a hétvégén szép öltözetet akart viselni. Hogy a hétvége téli erdőben vagy úri szalonban telik, az éppenséggel mindegy volt neki. A szépség és elegancia igézetében fogant döntését nem befolyásolták holmi természeti körülmények.

Aztán vannak afféle spontán túlélők, avagy utazó szentek. Kőrösi Csoma Sándort alapvetően tudósként, nyelvészként, fordítóként, kutatóként ismerjük. Ha nem lett volna a mértéktelenségig szerény, és nem tartotta volna szent céljához mérten tökéletesen jelentéktelennek, hogy miképpen bírta ki egy szál gatyában-köntösben, egy árva tarisznyával a hazánktól Tibetig tartó, évekig húzódó vándorutat, s leírta volna naplójában az út praktikus részleteit, akkor ma ő szerepelne ama bizonyos viccekben Chuck Norris helyett. A világ kommandósképzésein pedig Kőrösi Csomáról elnevezett tanfolyamokon tanítanák a túlélést, és a legkeményebb teljesítménytúrázók is reszkető kézzel böngésznék a Kőrösi Csoma-féle edzéstervet.

No, ő aztán nem matatott! Illetve matatott, ám kizárólag szellemi szinten. A tárgyi világ a könyveken túl láthatóan nem izgatta. De ilyen karakter száz évente egy, ha születik. Elégedjünk meg azzal, hogy mi akkor se leszünk ilyen kemények, ha megfeszülünk, s matassunk tovább nyugodtan.

Apropó: könyv. A tárgyrendezés (matatás) mesterszintje voltaképpen a könyvtár éthoszának kisded mása: látványtár vagy tárgytár. Szintén gyermekkori emlékem apai nagyapám gyűjteménye: egy grandiózus terasz több emelet magas (tegyük hozzá: akkor még sokkal kisebb voltam) falainak minden négyzetcentijén pipák, kardok, ágyúlövedékek, fokosok, sisakok, festmények, trófeák, preparált állati tetemek, gereblék, sziták, kocsikerekek, talán még egy fél ökrösszekér is föl volt valahogy applikálva… Olyasmit kell elképzelni fölturbózott változatban, amit ma is láthatunk artisztikussá skanzenizálódott, fölújított parasztházak utcafronti oldalán: a régi paraszti élet kellékei dísztárgyakként a meszelt falon. Egyébként tényleg jól néz ki.

De bármilyen szép dolog egy efféle rögtönzött múzeum, azért az igazán boldog tárgy a használattól boldog. Mármost a tárgyakkal is hasonló a helyzet, mint a legutóbb itt közölt eszmefuttatásomban a házakkal: már annyi van belőlük, hogy fölösleges újakat gyártani, elég a meglévőket fölújítani s használni. Hazánkban se szeri, se száma az elhagyatott, vagy épp eladásra váró parasztházaknak, illetve kádárkockáknak, miknek pincéjében, padlásán vagy fészerében annyi használható balta-, csákány-, ásó- és kapafej, kaszapenge, fenőkő, kerítésnek való drót, cölöpnek való zártszelvény, ácskapocs, szög, csavar rozsdásodik évtizedek óta, hogy ha annak mind nekiesnék (tegyük föl, hogy végtelen időm s végtelen számú fémcsiszoló flexkorongom van), akkor csődbe vinném a Praktikert. Vagy legalábbis ellátnék tíz-húsz Dózsa-féle felkelésnyi parasztsereget.

Jó-jó, azért a rozsdás szög meg a facsavar az határeset. De vegyünk például egy sarlópengét! Az eredeti állapotot nem fotóztam le, ám szemtanúim bármikor bizonyíthatják: elejétől a végéig színrozsda volt szegény már évek óta. Lecsiszoltam a rozsdát, a fémcsiszoló koronggal már pici élt is adtam bele, de azért hagyománytiszteletből kaszakővel is fentem, bekentem használt étolajjal (bármilyen olaj megfelel ilyenkor: gépolaj vagy használt motorolaj is, csak ugye utóbbi igen büdös – annyi a lényeg, hogy valami viszkózus anyag födje a rozsdátlanított felületet, a további oxidációt megakadályozandó), találtam hozzá egy nyelet, azt megfúrtam, a pengét belevertem, s most olyan jó fogása van, és úgy vág, mintha ma vettem volna a gazdaboltban. És miért találtam hozzá nyelet? Hát mert tudtam, hogy apukámnál, a régi disznóólnak a kispadlásán hol kell keresnem a nyélnek valót, elvégre folyamatosan matatok, s így mindenről tudom, hogy hol van!

Minden matató álma egy becsületes szerszámfal (nem tudom, a profik így hívják-e, én így hívom, s mindenki érti), legalábbis ha nem akar matatásával a mértéktelenség bűnébe esni, s minden munka előtt órákig kotorászni a megfelelő szerszám után. A hatékony munkavégzés egyik alapfeltétele a látás: ha tárgyaim szemrevételezésében nem akadályoz azok kaotikus egymásra halmozódása sötét fiókokban és sarkokban, egy szempillantás alatt kiválaszthatom a legmegfelelőbbet. Ilyen cuccokat természetesen lehet venni üzletben is előre gyártva, de minek van az embernek szerszáma, ha nem képes szerszámfalat készíteni? Az első képen apukám tartóját látjuk, a másodikon az enyémet. Két különböző személyiség, két különböző szemléletmód és hozzáállás, emitt talán picit esztétizálóbb, amott talán picit praktikusabb, emitt finomabb, amott barbárabb, de mindkét munkadarabból érezhető (számomra legalábbis) a tárgyak tisztelete, a bíbelődés öröme s a kókányolás derűje.

Szerszámaink közt egyébként épp úgy akad saját pénzből vásárolt, mint hagyatékból örökölt, ajándékba kapott vagy talált. Nem vagyunk márkahűek, se minőségfetisiszták, általában addig használunk valamit, amíg totálisan szét nem esik. És még a szétesett akármiket is sokszor fölhasználjuk holmi művészkedésre. A hulladéknak minősülő alumíniumlemezből vágott s szintén hulladéknak minősülő laminált pozdorjára (egykor konyhaszekrény-garnitúra ajtaja volt, minek fogantyúiból szintén szerszámtartó elemek lettek) szögelt tartókák a saját találmányaim, de direkt nem szabadalmaztattam, hogy a közjót szolgáljam zseniális ötletemmel, mi így legálisan lopható. Persze csak megfelelő munkavédelmi kesztyűben.

Természetesen minden zseniális ötletet és megvalósítást elképesztő mennyiségű és hátborzongató minőségű bénázás és szerencsétlenkedés előz meg, ha az ember a maga eszéből-kezéből akar rájönni bizonyos technológiákra. A kókányoló ember keresése sok elpocsékolt nyersanyaggal, elhullatott vérrel s elpazarolt idővel jár – de mégsem pazaroljuk az időt, hiszen tanulunk – egy olyan iskolában, amilyen iskola oktatási intézményként nem létezik. Talán létezhetne – de az erről való eszmefuttatás majd egy újabb írásom tárgya lesz. Addig is bemutatok három olyan tárgyat, amiket már használtam ugyan, ám még korántsem használatra készek, tehát bőven lesz még velük munkám!

A kisbalta nyelezése tévedés (még nem döntöttem el, hogy másik nyelet kap, vagy ezt a böszme ásónyéldarabkát faragom-csiszolom addig, amíg jó nem lesz – a faanyag amúgy jó volna), illetve a baltafejjel is bőven akad még dolgom. Ezek a régi, muzeális, kovácsolt baltafejek egyébként örök életűek. Jó karbantartás mellett még az ükunokám is hasogathat vele gyújtóst. Nem tudok elképzelni olyan élethelyzetet, ami egy ilyen vasdarabot tönkrevág. Talán ha gyakran állítom bele ellenséges harcosok pajzsába/páncéljába/koponyájába, akkor el tudom pusztítani, de ily eseménysorozatra manapság kevés esélyt látok. A bányászcsákány (kötött vagy köves talajban gödörásásnál, gyökerek, kövek eltávolításához igen jól jön!) nyelét viszont abszolút elrontottam, túl vézna, ezt majd a nulláról kell újrakezdenem. A húsvágó bárd hagyatékból került hozzánk, anyukám nem igényelte konyhai munkára, így kerti szerszám lesz ebből is, hasonlóan fogom fölújítani, mint a fent mutatott sarlót. Szintén kiváló eszköz gyökerek elvágására, holt fatönkök eltávolításában sokat segít az ilyen nagy súlytóerővel bíró szerszám.

.

További derűs és balesetmentes matatást, kókányolást, berhelést, hovatovább hasznos, tanító jellegű bénázást, valamint boldog tárgyakat kívánok mindnyájunknak!

Juhász Kristóf