Részlet Doina Ruști regényéből

Tavaly novemberben a Sadoveanu könyvesbolt kirakatában pillantottam meg a regényt. Szembetűnő könyv volt, rajta óriásméretű, Arial betűtípussal a címe: Adela Nicolescu titkos élete, Florian Pavel elbeszélésében. Elmém hirtelen felborzolódott, s tekintetem a kirakatra szegezve ledermedtem. A sötétkék borítón az én nevem állt, és életemben először láttam így, közszemlére bocsátva. Akár véletlen egybeesés is lehetett volna. Kibetűztem a borítón díszelgő címet, és beléptem a boltba. A polcok csak úgy roskadoztak a könyvektől, de én csak a saját nevemet láttam. Kinyitottam a könyvet, és az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. Koponyámban mintha egy izzó kemence ajtaja tárult volna fel. A könyv rólam szólt. Ez már az első oldalon kiderült számomra, és miután elolvastam a regényt, teljességgel megbizonyosodtam róla.

Azon a bizonyos fullasztó novemberi napon megvásároltam hát a könyvet, hazamentem, elindítottam a légkondit, s a fotelbe bevackolódva olvasni kezdtem:

Tavasz környékén Del rájött, hogy a világ változóban van, s ha nem is tudta biztosan, de sejtette, hogy az izgalom, amelyet most újra érez, az elemi változások veszélyes tájékáról ered. Egyik este, miután szokás szerint az egész napot a kerti kuckóban töltötte a Nénjével, azzal az érzéssel lépett be a házba, hogy valami szörnyűség fog történni. A ház üres volt, mintha a lakók egytől egyig meghaltak volna. Az előszobai tükörnek hűlt nyoma, és a villany sem égett. Csak a téglaszínű falról függő aranyozott képkeretből nézett le bizalmasan Ion Nicolescu, tekintetét keménykalapja alól előreszegezve, kezében oroszlánfejű sétapálcával. Del belopózott a sötétben a hálószobába. Nem az ismerős látvány fogadta. Eltűntek az ágyak, és a háromtükrös ruhásszekrény is, csupán egy kerek kisasztal volt a helyén, amelyet mintha már látott volna valahol. És néhány szék. A magas ablakokon nyáresti fény szüremlett be. Del odalépett az egyik lócához, mely ugyanolyan mélyzöld színű volt, mint a házban levő székek zöme, és felkuporodott rá, azt remélve, hogy ha lehunyja a szemét, és így ücsörög, valami csoda folytán a dolgok visszakerülnek a helyükre. Nem ült így túl sokáig, vagy csak az idő kapott más kiterjesztést, mígnem egyszer csak valami idegen jelenlétet érzett, puha lépdelést, osonást a fal mellett. Kinyitotta a szemét, és arra számított, hogy megpillantja anyját vagy nagyanyját vagy más házbelit. Óvatosan kandikált ki a szempillái alól, majd fél szemmel kezdett leskelődni. Az ablak mellett egy apró termetű, kurta lábú, papírgalacsinszerű arcú ürge állt. Del beleborzongott a látványba. A kisembernek ragyogó, ám ide-oda ugráló szeme volt, ő maga sem értette, miért látta ilyennek a tekintetét. Rusnya volt. Hatalmas szemű, széles állú, ijesztő emberke, akinek mintha egyetlen darabból faragták volna csillogó, ferde orrát. Az emberkét ragyogó fény vette körül, egy szikrázó aura, mintha erős reflektorfényben állt volna.

– Talán nem épp ilyennek képzeltél – motyogta, mintha nehezére esett volna a beszéd. Szavai úgy hagyták el a száját, mintha egy csigáktól őrzött üregből érkeztek volna.

– Talán nem épp olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél – ismételte meg, akárha gúnyolódásképpen –, de én vagyok az, efelől ne legyen kétséged. Látni akartál, hát eljöttem.

Del minden szavát értette, és ezentúl egész életén át, magányának nyugodt perceiben újra meg újra átélte a félelem apró részleteit, a felfedezés melegségét és a szörnyű undort, amikor arra gondolt, hogy minden reménysége egy szörnyűséges törpe látványához kötődik, s ehhez a bonyolult helyzethez, melyben találta magát, hogy moccanni sem tudott, s megszólalni sem. A törpe elmosolyodott, arcán enyhe rángás futott végig. Feje búbján két kis duzzanat látszott, pontosabban két akkorka fül, mint Del kisujjbegyei. Eme felfedezése mosolyt csalt az arcára. Egy pillanatig sem gondolta volna, hogy magával az Ördöggel beszélget. Sőt, meg volt győződve róla, hogy a törpe éppen hogy a másik, a jó.

– Én vagyok az Isten. El ne felejts! – tette hozzá, majd emelkedni kezdett a magas mennyezet felé, teste egyre hosszabbá és vékonyabbá, áttetsző, leheletvékony fonállá vált, árnyékká, mely a lenyugvó nappal együtt szertefoszlott a szobában.

Delre a nagyanyja lelt rá kis idő múltán, és átvitte egy másik szobába, ahova nemrég költöztették a gyerekhálót. Kisebb szoba volt, melyben eddig a mosdótál meg a fehérneműs szekrény állt.

– Gyere, no, ez lesz a te szobád, nem ülhetsz örökké a nyakunkon, meg kell tanulnod egyedül aludni, ej, hát nem lesz semmi baj, amúgy is ott az az ajtó, ami a hálószobájukba nyílik, meg ez is, ami a mienkbe, az ablakon keresztül meg láthatod a járókelőket az úton – ha pedig jó a szemed, még a Julika kertjéig is elleshetsz. A legjobb, ha van saját szobád, hogy már kiskorodtól tanuld megvetni az ágyad, rendet rakni, éjszaka is vigyázni magadra, betakarózni, magad alá gyűrni a paplan sarkát, hisz maholnap iskolába mégy, és itt fogod a leckéket csinálni, ide fogod tenni a füzeteid, a könyveid pedig azon a polcon fognak sorakozni, akkor majd meglásd, hogy fogsz örülni a saját szobádnak, senki nem zavar majd, ej, hányan szeretnének külön szobát, de kénytelenek egymás hegyén-hátán meglenni egyetlen kis likban, ráadásul olyanban, ahol padló helyett döngölt föld vagy jobb esetben linóleum födte cement van, mert ugye manapság kevés házban látni padlót, hát mégis mit gondolsz, hányan élnek úgy, mint mi, Isten ments attól, ahogy egyesek nyomorognak!

– Nem akarok iskolába menni.

– Mondta valaki, hogy menj? Vakáción vagyunk. Húsvétig.

– Hát te. Az előbb mondtad. És tudd meg, hogy találkoztam Istennel.

Del nagymamája felsóhajtott, majd folytatta a mondókáját, arról, amit személy szerint fontosnak tartott.

– Gyerünk, no, dolgunk van, ki kellene válogatnunk a diót a halottas kalácshoz. Holnap emlékezünk meg apósomról, és jó korán kimegyünk a temetőbe, mi ketten, mert Nénje náthás, ő is megöregedett szegény, no, zárd be jól az ajtót, s fogsza meg a szoknyám szélét, amíg leérünk az istállóhoz diót törni.

A nyár közepén megszületett Krisztina, és ezzel a világ új, addig mit sem sejtett és nemkívánatos részletei tárultak fel Del számára. Az egész ház lázban égett azon a napon, amikor Ica világra hozta második gyermekét. Ünnepséget rendeztek, megterítettek az udvaron a sok meghívottnak, finom ételeket készítettek. A másik gyerekről azonban mindannyian megfeledkeztek. Del ott téblábolt az emberek között, elviselte az összes kérdésüket, az asztalnál pedig Predeasca, egy csücsörítő nagysága mellett ült, aki egyébről sem tudott beszélni, csak hogy hogyan kell viselkedni: így tartsd a villát, oda tedd a zsebkendőt, simítsd végig időnként a szoknyácskádat meg hasonlók.

Estefelé az udvaron álló hatalmas kemencéhez osont, amelyben kora hajnaltól kenyeret sütöttek. Még meleg volt. Bemászott a felsöpört tűzhelyre, s nem törődve immár a fehér selyemszoknyácskájával, nekidőlt a hátsó falnak és bámulni kezdte az eget, melyre épphogy felbukott a kerek hold. Akkor szállt alá másodszor az Istene.

Nem épp így történt, s Delnek is csak később kezdtem nevezni magam, hosszú és divatjamúlt nevem rövidítéseként. De ez teljesen lényegtelen. Teljesen megdöbbentett az első fejezetben, hogy mennyire ismerősek a mélyen átélt dolgok. És nagymamám, akire már rég nem gondoltam. Alacsony, egy ötven körüli asszony volt, barna, ráncos gyíkarccal, melyet mintha két hatalmas szeme tartott volna, amit úgy forgatott, mint Bette Davis, aki egyébként a kedvenc színésze volt. Emlékszem, ahogy a hatvanas években lélegzet-visszafojtva bámultuk a filmeket Bette Davisszel a démoni nő szerepében, nagymamám pedig hangosan olvasta nekünk a feliratot, ugyanúgy hangsúlyozva a szöveget és mozgatva a fejét, ahogy a szereplő is tette, néha fel-felállva. A fején mindig bársonypánt díszelgett, hol zöld, hol fekete, sötétlila vagy bordó, mellyel a bilifrizura-szerűen nyírt, feje búbjára gyűjtött haját összefogta. Sárgászöld, derékban szoros ruhákban járt, mellét különféle fodrok, csipkék díszítették, s szabásmintáitól mindenkinek leesett az álla. Majd’ mindegyik szobában volt egy-egy nagy ruhásszekrény, és szinte valamennyi az ő ruháival volt tele. A legtöbbet a két világháború között varratta, de hébe-hóba Dobreascánál is csináltatott valamit, aki két házzal odébb lakott, szintén a mi fertályunkon. Emlékeim szerint állandóan mozgásban volt, bő, virágos pongyolákban és rendszerint egy számmal nagyobb papucsokban futkorászott, vagy gusztustalanul magas sarkú cipőkben és finom, sárga-zöld csíkos ruhákba, pepita, de főleg mustárszínű zakókba bugyolálva, és folyamatosan parancsokat osztogatott. Átjáróház volt a mienk, rendszeres látogatókkal, és olyanokkal is, aki csak véletlenül estek be hozzánk, rokonokkal, barátokkal és az elmaradhatatlan Fazekas Lachéval, egy vékonydongájú, nagyorrú öreggel, aki összetéveszthetetlen hangján folyamatosan mesélt, s bármelyik szobában is voltam, kihívott, és aki rendszeresen, minden nap délután öt órakor átjött, hogy nagyanyámmal, akit fejedelmi módon Jozefinának becézett, megkávézhasson. Emlékszem rá, amint ott állt fekete szalagos szalmakalapjában, fehér botjával, protokollárisan, meg-meghajolva a hallgatósága előtt, még előttem is. Valahányszor elkezdett mesélni, közönségét mintha egy selyemszállal kötözte volna magához. Ez volt a leglátogatottabb napszak, amikor különféle emberek jöttek nagymamámat üdvözölni vagy, bár ritkábban, nagyapámat keresték, aki többnyire a tornácon tartózkodott vagy a kis kerti házikóban, avagy a ház lépcsőjén, a délutáni öt óra kitágult idősávjában.

(Orpheusz Kiadó, 2024; fordította: Szenkovics Enikő)