Október 10., a lelki egészség világnapja alkalmából

Lakótárssal csak egy hónapig éltem. Azt is csak azért, hogy beszéljen hozzám valaki. Szakítás után egy darabig a barátainkhoz sincs kedvünk, mert be nem áll a szájuk: egyfolytában kérdezősködnek. Az egyetlen mentsvár, ha nem szólunk hozzájuk, de az emberi elme mégiscsak kényes: társaság nélkül ugyanúgy megőrül, mint a barátai társaságában. Szerencsémre épp egy olyan lakótársat sikerült kifognom, aki beszélt hozzám, de választ sosem várt. Jellemző volt rá, hogy minden mozgását szóban közvetítette, az életét így sosem tudtam úgy szemlélni, mint egy filmet, sokkal inkább olyan volt, mint egy film- és egy rádiójáték keveréke. Felhívta a figyelmemet arra, ha a vajazókést eltette a fiókba, és arra is, ha kivette, sőt, néha arra is, amikor az én kezemben volt a vajazókés: ha esetleg ezt nem vettem volna észre. Az életünk így került egyensúlyi helyzetbe: ő nem várta, hogy reagáljak, én nem vártam, hogy fog, és tudtuk: minden csodálatosan jól van, ahogy van.

Már harmadik hete voltunk együtt, amikor megértettem, miért viselkedik így: ekkor jöttem rá, hogy több mint huszonegy napja beszél hozzám, de azt még mindig nem tudom, mit is csinál ő, amikor reggelente becsukja maga után az ajtót. Annyit tudtam, hogy mindig hamarabb távozik, mint én, köszönni pedig nem köszön: onnantól, hogy felhúzza a cipőt, már hallgat, mint a sír. Orvosbetegség ez, állapítottam meg, amikor múlt hétfő este benyitott az ajtón és a következő mondattal kezdett: „Reggel tizenhat betegre vigyáztam. Most estére már csak tizenöt maradt belőlük.” Azon is megdöbbentem, hogy ezt a srácot betegek közé engedik: de mint kiderült, fogász lesz belőle, a páciensek imádni fogják, ha a két fúrás közt leközvetíti, most éppen milyen fúrófejjel fog matatni a szájban.

A fogászatis betegeknek viszont van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy hosszú ideig megmaradnak, nem szoktak eltűnni egyik napról a másikra. Nem úgy, mint nála ekkor hétfőn. A kérdés így logikusan adódott: életemben először a lakótársamhoz szóltam. „Az elfekvőben dolgozol?” Egy pillanatra elhallgatott, látszott, hogy ő sem készült fel arra, hogy kérdéssel zökkentik ki: „Nem – válaszolta –, ez a transzplantációs osztály, szakmai gyakorlaton vagyok. Ez a hely épp a szöges ellentéte az elfekvőnek, akik itt vannak, reménykednek, gyakran jobban is, mint mi. Egy alkoholistába betenni egy új májat olyan, mint egy feneketlen kútba önteni a pénzt: ezt mi pontosan tudjuk, de a páciens nem akarja megérteni. Sem ő, sem a családja: a feleség ilyenkor jobban tenné, ha megtartaná magának a máját és keresne egy olyan férjet, akinek meg a veséje erős, hátha nála egyszer majd azt kell cserélni. A házasság egyébként is arról szól, hogy egymás hibáit kijavítjuk: ketten együtt összelegózunk legalább egy normális embert, nem pedig belecsömörlünk a másik hülyeségeibe. Nincs igazam? De nem, itt felesleges várni, hogy ezt belássák, mert ennek az osztálynak az a lényege, hogy mindenki élni akar. Ezt az egy embert kivéve! Ő kinyírta magát!” A halála meglepően egyszerűen történt: nem kellett sem mérget, sem vágóeszközt, semmit becsempészni a kórházba. „Egyszerűen megfogta két ujjal az infúziós csövet – folytatta a lakótársam –, csak két-három másodpercig, és engedett bele tíz milliliter levegőt, amikor ez a kis buborék elérte a szívét, szétpukkasztotta. Ennyi.” A következő mondatban már a cipőjéről beszélt, pontosabban arról, miért jobb a kórházban papucsot hordani. Amit ezután beszélt, arra éppúgy nem figyeltem, ahogy valószínűleg ő sem. Az orvosbetegséget itt kezdtem megérteni: olyan betegség ez, amit éppen egy orvos nem tud gyógyítani, de még diagnosztizálni sem. A lelki egészség ebben a szakmában abból áll, hogy a gondolkodás helyett kell beszélni. Amikor egész nap figyelni kell a páciensekre, a saját mozdulatokra, a beszéd elkezd arról szólni, hogy megfeledkezzünk saját magunkról, repetitív lesz, minden szó csakis a maga pillanatnyiságában értelmezhető. Néha lehet csak őket kizökkenteni ebből, ehhez éppen az kell, hogy egy páciens mutasson nagyobb lelkierőt náluk: ekkor azt látják, hogy valaki egészségesebb náluk. Bármilyen hihetetlen, ez az ember, aki kinyírta magát, lelkileg egészségesebb volt náluk, pontosan azt csinálta, amit az orvos várna tőle, elfogadta, hogy felesleges belé egy új májat pazarolni. Nem hisztizett ezen, nem rimánkodott a Szűz Máriához, hideg nyugalommal fogott rá az infúziós csőre.

A lakótársam pedig erre kénytelen volt felfigyelni, annyira, hogy elmondta, volt öt perc, amikor itthon sem tudott megfeledkezni magáról, most pedig tereli a semmibe a saját gondolatait és az enyémeket, én is kezdek megfeledkezni a barátnőmről, a neve sem jut már eszembe, és valószínűleg ez kell ahhoz, hogy mindkettőnk pszichéje rendbe jöjjön. A lelki egészség megfeleltethető a pillanatnyiságnak, annak az állapotnak, amiben a saját cselekvésünkre csak a másodperc tört részéig figyelünk, a felejtés pedig hamarabb eljön, minthogy saját magunkat felfogjuk.

Amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tart, úgy döntök, hogy kezet nyújtok. Mióta szakítottunk a barátnőmmel, ő az első ember, akinek bemutatkozom.

Sarnyai Benedek