Olyanok, mint csillagok az éjszakában. Apró fénypontok a nagy sötétségben, amely az életünk. Ilyenek a tudott dolgok, ismereteink, a tények. Nem tudjuk, mi nyitotta meg előttünk a létet, és nem tudjuk, mi zárja össze majd mögöttünk. Honnan nyílt ide, hová csukódik majd. De amikben biztosak lehetünk, ezeket az apró ténypontokat, amelyekre bizton számíthatunk, megbecsüljük. Igyekszünk összekötni őket egymással, hogy összeálljanak a világ csillagképeivé, és ha ebbe a szőttesbe még mítoszokat is sikerül beleszőnünk, akkor talán elhisszük majd magunknak, hogy mindent tudunk a világról.

„Mindent tudni akarok”, ez volt a címe annak a gyerekeknek szóló, szovjet ismeretterjesztő sorozatnak, amelyet vasárnap reggelente mindig megnéztem. Akkor még tudni akartam mindent. A felnőttkor opálosan, aranyfénnyel hívogatott, és hiába kiabálta nekem az Illés együttes, hogy „azt hittem, jó lesz majd, ha egyszer én is nagy leszek”. A szovjet tudósok persze nem hittek semmit, de mindent tudtak, és miután néhányszor szétlőttek bennünket, ezt igyekeztek is elmondani nekünk. Mi már gyerekkorunkban se hittünk nekik, mert otthon elég hamar megkaptuk a beavatást a ruszkikkal kapcsolatban, de más tévéműsor nem volt, úgyhogy ezt néztük vasárnap reggelente. A tudás mítosza szólt hozzánk a tévéből. Szőtte előttünk a felnőttkor álmát.

A kommunista mítoszokkal ellentétben az igazi mítoszszőttes mindig kevert szálú. Magyarázatot ad a titokra, miközben mesében tartja. Megvilágítja, de meghagyja titokzatosságát. Napvilágra hozza, de nem szárítja ki. Ezt általában úgy teszi, hogy a tudhatatlanból kimagyarázott lények élete emberszerű, de ők maguk emberfölöttiek: istenek, félistenek, hérószok. Tetteik érthetőek és érthetetlenek. Olykor logikusan, morálisan, szeretetteljesen cselekszenek, máskor nem. Hogy mikor hogyan, ők döntik el. Nevezhetjük ezt szeszélynek is, de az túlságosan emberi vonás. Hiszen szeszélynek innen, lentről az látszik, aminek okai számunkra hozzáférhetetlenek.

Az okok megadása, ez az igazi tudás, mondja Arisztotelész. Csakhogy ez a tudás megáll világunk határainál. Ami azon túl van, azt úgy nevezzük: a lét nagy kérdései. Nagy kérdés az, amelynek választalanságába beletörődni: bölcsesség. Életem során el kell jutnom szellemi határaimig, de azt a végső határt sosem léphetem át. Azzal a titkos háttérsugárzással csak annyit tudok kezdeni, hogy hunyorgó, opálos fényét beengedem az életembe, hogy annak fontos pillanatait csodákká öltöztesse.

Kétvilág-elméletből legyen elég ennyi. Esztétikai metafizikának nevezhetnénk. Vagy megfordítva. Ezzel le is zárhatnánk a világunk határain túl húzódó valami utáni vizsgálódást, azzal az érzéssel gazdagodva, hogy most valamivel jobban nem tudunk semmit, mint eddig. Csakhogy az ember, ha Kanton nevelkedett, nem kifelé tekinget, hanem befelé. A mi kis kopernikuszi fordulatunk tehát a következő kérdést intézi hozzánk: mi az az erő, amely bennem él, de nincs hozzá közöm? Mi lépked bennem ismeretlen célja felé? Hiszen néha – és éppen az említett fontos pillanatokban – úgy érzem, hogy csak útja vagyok valaminek, amiről nem tudok, de érzem, és szeretném megnevezni. Hiszen hozzászoktam, hogy a világot szavakban ragadjam meg. (Erre utal egyébként a magyar ’fog’ ige és ’fogalom’ főnév rokonsága.)

Ezek a fontos pillanatok akkor állnak be, amikor kilépek magamból egy titokzatos, mégis otthonos térbe. Amikor határaim feloldódnak, és sikerül belevesznem az érzésbe: most senki vagyok, mert mindenki. (Önmegőrzésem ekkor pusztán annyi, hogy azt a tényt továbbra sem felejtem el, hogy aki mindezt érzi, az én vagyok.)

Eltűnni, beleveszni valami közös, fenséges határtalanba: e titkos vágy hajt, amikor elkap a közösség mámora a tüntetésen vagy a futballstadionban, amikor eltűnök a szerelemben, feloldódom a természetjárás élményében, sírva fakadok a művészet katarzisában. Feloldódni a titokban; feloldódni abban az érzésben, hogy amiben most feloldódtam, az legmélyebb otthonom. Mint a csillagok az éjszakában. Fénypont lenni a nagy sötétségben.

Végh Attila