Turczi István legújabb regénye nem csupán egy család és egy város történelmét meséli de, de bemutatja ezen keresztül egy ország, egy nemzet évszázadait is, a személyes tükrében világít rá az átfogóra. A szerző budapesti otthonában fogadott, és válaszolta meg kérdéseimet a regény kapcsán. – Kertész Dávid interjúja.

Kertész Dávid: Legújabb köteted címe Deodatus – A férfi és egy város tört.én.elme. Több interjúban elvonatkoztattál a szereplőktől, azt mondod Deodatus nem te vagy. Mégis épp annyira a te és a családod története ez, mint a városé…

Turczi István: És épp annyira az Országé. Deodatus kettős szimbólum. Elsősorban szimbóluma a városnak, ez etimológiailag levezethető, Deodatus – dotis, Isten adta. Dotis-totis-Tata. Másrészt számomra az alak, Deodatus az országos léptékben gondolkozni és cselekedni képes ember szimbóluma.

KD: Ki volt a történelmi Deodatus?

TI: A képes krónika írja le legszebben a történtét. – Géza fejedelem külföldi nemeseket hív, hogy neveljék a fiát és segítsék a keresztyénséget, hogy megvesse lábát az országban. Így érkezik Nápolyból a Sanseverino családhoz tartozó Deodatus. A legenda szerint Szent Adalberttel ő tartja keresztvíz alá Istvánt. István keresztapjaként tatának nevezi őt, és hatalmas birtokokkal adományozza meg. Gézával és a királyi családdal fenntartja a jó viszonyt, rendkívüli gazdagságra tesz szert, de törvényes utódja nem lesz. Utánanéztem a többi krónikában, mindegyikben szerepelt. A későbbi történelemkönyvekben is feltűnik az alakja, Szalay Lászlónál és Horváth Mihálynál is. Minden forrásmű hivatkozik rá. Ám a huszadik századi történelemtudomány álláspontja szerint a személye merő fikció. Itt kezdődik az irodalom, a legenda és a történelem elválasztása.

KD: Kabdebó Lóránt a könyved a Kalevalához hasonlította mítoszépítés szempontjából. Mit jelent számodra a legenda, a legendaalkotás?

TI: Számomra a legenda rendkívül fontos dolog, minimum kettős érték, nemzetformáló és nemzetmegtartó erejű. Másrészt a legendás és misztikus történeteknek van egy nemzeti önismereti hatásuk. Bemutatják, milyenek voltunk a történelem során, tükröt tartanak elénk.

KD: Deodatus egy reneszánsz ember volt a reneszánsz kor előtt. Bármennyire is idegen nemesként jelent meg, mégis egyfajta magyaros virtus jellemzi, nemcsak a te könyvedben, hanem a történelmi forrásokban is…

TI: Nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy egy bezárkózó nemzet lennénk. Mátyás király például a tatai vár megépítéséhez felkérte az akkor sztárépítésznek számító Antonio Averulinót. Felkérte arra is, hogy építészeti tudását adja át a magyar építészeknek. Janus Pannonius mellett a kor legismertebb magyar költője Jakob Piso, aki nem véletlenül került bele a könyvbe: Erasmus közeli barátja volt, és az ő szellemiségét hozta be az országba. Ők mindnyájan a külhonit elegyítették a magyarossal, aminek lett egy egészében magyaridentitás-meghatározó eredménye.

KD: Érezhetően nagy és pontos kutatómunka van a regény mögött, mégis elkerülted azt a hibát, hogy inkább a tudást mutasd meg, mintsem a történetet. Hogyan érted el ezt a finom átmenetet a kutatómunka és a szépirodalom között?

TI: Nagyon hosszas kutatómunka van a regény mögött, a legapróbb részletekig, hogy amikor csalok – mert csalok – figyeljék a kezemet, higgyék azt, hogy minden valós, amit leírok. A történelemtudomány legalább annyira fikció, mint faktumok összessége. Számomra sokkal inkább az érdekes, hogy a jelen felől nézve mik vagy kik azok a karakterek, események, amelyek a közös emlékezet listájáról nem hullottak ki. A Deodatus az emlékezet-leképezés mintájának a kísérlete. Megpróbáltam mérlegelni és adagolni: hol van a tényekre szükségem, mi az, amit át kell írnom, esetenként meg kell írnom. Például 1510-ben tartották a Tatai országgyűlést, amikor a pestisjárvány elől menekülve itt találkoztak a nemesek. – Létezett a Dunai hajós társaság, a nemesek és Jakob Piso, csak a leírást írtam meg én. Tataiként tudtam, hol lehetett ez helyileg, hogyan nézhetett ki a korabeli protokollnak megfelelően, még a székek helyére vonatkozólag is. De a legfontosabb az volt, hogy mindez élvezhető legyen. Megpróbáltam a kicsiben a nagyot leképezni, a hely történetében az országét.

KD: Hérodotosznak van két jelzője, az egyik a történelem atyja, a másik a hazugságoké…

TI: A hazugság nem hazugság, csak a tények elferdítése, legalábbis az irodalomban.

KD: A dokumentarizmus és fikció mellett a líra és a próza ötvözete is a könyv. Az epikai rész is képszerűen, lírikusan jelenik meg, ahogy a versbetétek is epikába hajlanak néhol, balladai jelleget öltenek. Szándékolt ez az állandó váltakozás?

TI: Van egy átjárás a kettő között, nem kerestem a műfajokat, azok találtak meg engem. Tudtam, hol lesz vers, prózabetét, levél, néha dokumentumok, ahogy a történet indokolta. Senki nem közölte ez előtt például a Tatai gimnázium tantervét, de egy ponton úgy éreztem, hozzáad a történethez, ha beleírom. Természetesen van egy strukturáltsága a történetnek, korok változásával a stílus is változik némileg.

KD: Két fő korszak kerül igazán kiemelésre a regényben. Mihez köthető, hogy épp ezek kerültek központi szerepbe?

TI: Tata és környéke első fénykora a XIII. századtól a mohácsi vészig tartó időszak volt. Gondoljunk csak arra, hogy Zsigmond király milyen városi előjogokat adományozott a térségnek, vagy a mezőgazdasági fejlődésre – hiszen ekkoriban alakították ki a terület tavait, erődrendszerek jöttek létre. A második 1727-ben kezdődik, mikor Eszterházy felvásárolja Tatát, aminek van egy hatalmas gazdasági és szellemi vonzata. Olyan nevek jellemzik, mint Manner Bernát, Révay Miklós, végül Hamary Dániel, aki csatlakozott a márciusi ifjakhoz. Beindul egy szellemi erjedés. Ezáltal kialakul a szembenállás a hatalommal, a függetlenségi vágy, a magyarosodás.

KD: A regény második felében Fannié a főszerep – erős, de nem erőltetett női karakter. Volt konkrét női példa a magyar történelemből, akiről őt formáztad?

TI: A könyv első oldalán áll az ajánlás: két csodálatos Ilonának, anyámnak és nagyanyámnak. Emellett számomra mindig egy nagy etalon volt Zrínyi Ilona, úgy éreztem, eljött a pillanat a könyvben is, amikor a nőnek kell előlépnie, saját erejét és gyöngeségeit felismerve.

KD: A férfi és a női főhős éppen a pontos korkép miatt nem feltétlen egyenlően, de mindenképpen egyenrangúként jelenik meg. Ezeken a történelmi pontokon értelemszerűen más társadalmi viszonyokba kényszerültek az emberek nemüktől függően. Kicsit talán elvonatkoztatva a könyvtől, de Fanni karakterénél maradva: átjárhatónak látod ezt az akadályt, akár egy női karakter kapcsán? 

TI: Egyértelmű, hogy voltak idők, amikor nem rendelkeztek kiváltságokkal a nők. Nehezebb helyzetből indultak, nehezebb volt kitörniük, de én úgy látom, a magyar történelemben ez nem volt annyira beágyazott. Ilyen értelemben Fanni a névtelenek közé tartozik, de talán éppen ez benne a vonzó. Nem történelembe rögzült karakter, mégis ott van, és képviseli ezt az eszmét.

KD: Ki Deodatus számodra?

TI: Deodatus médium, az a figura, vagy azoknak a figuráknak az összessége, akiket Deodatusnak hívok a könyvben, ösvény és átjáró. Ösvény a valóság és a fikció útján, és átjáró a tényekkel igazolható történelmi múlt és a legendák között.