Szemelvények Petőcz András verseskötetéből

Találkozás

(Pilinszkynek)

Ahogy megáll az alkonyatban,

sápadtan, hegyesen tornyosul feléd,

mennyire végtelen maga van,

és ahogy kettőt – lassan – előrelép,

minden olyan valószerűtlen,

minden olyan hideg és titokzatos,

fejed lehajtod, mint a hűtlen,

kit az éjszaka mégiscsak hazahoz,

mert nem mersz a szemébe nézni!

ennek a sápadt és vékonyka jelnek,

tekintete egyre csak kérdi,

mi az, amiért majd megsüvegelnek?,

mit tettél, ami tiszta és jó?,

ami miatt érdemes volt itt élned,

piszkolódtál, mint járdán a hó,

bűnöd nem egy van, de több mint temérdek,

s jön feléd a sápadt és hegyes,

és tudod jól, a Bárány követe ő,

pillantása valamit keres,

nincs a szemében semmi követelő,

csak tisztaság, mi elnyugtat végre —

A folyó felett, a magasban

Szeretek itt, éjjel, a folyó felett,

lakásom ablakából nézem a várost,

és hallom, ahogy az autók gumija

pattog az utca macskakövein.

A hullámokon fénycseppek csillogása.

Szeretek itt. Lassultan figyelni,

mi történik bennem, körülöttem,

hogyan fogy el mindaz, ami idő,

hogyan fogynak a hétköznapok.

Mozdul a folyó, sűrű és sötét.

A magasból látom, miként dolgozik,

ami valóban dolgozik, a két part

közötti anyag, hogyan választja szét

a távoli odaáttól a közeli ideátot.

Éjszaka van, lakásom ablakában állok.

Pattog az utca macskakövein az autók

gumiabroncsos kereke, közben dolgozik

a víz, egyre csak dolgozik, sodorva

magával mindazt, ami majd eljön.

Sűrű és sötét, megállíthatatlan.

Itt vagyok tehát, éjjel, a folyó felett.

Lakásom ablakából figyelem a várost,

úgy tűnik, csend van, és mégis

valami nem hagy nyugodni.

Fekete zsákban

Fekete zsákban kősziklát cipelek.

A kő az én párom.

Megyek vele keresztül

hét határon.

Ennyi a dolgom, csupán csak ennyi.

Hetedhét határon keresztül cipelni,

mert ha eljönne egyszer a zuhanás,

nem vinné magával senki más.

Édes teher, mondják sokan,

megsimogatják arcomat,

életem eltelt a sokféle harcban,

ez a teher legalább megmaradt.

Az ég alatt

(Paul Verlaine – Arthur Rimbaud halálára)

„J’allais sous le ciel, Muse!”

Mentél az ég alatt, szabad és szemtelen.

Mindent lehet, mondtad, ezt üzented nekem,

kóborlásaidba nem vegyült szorongás,

úgy siettél felém, ahogyan senki más,

és már nem létezel – soha, sehogy.

Részeg hajó, hercege dühödt vizeknek,

rabszolganők mezítelen integettek

feléd, fekete testükön édes harmat:

magadfajta kalandor mit is akarhat,

akarhatna mást?, ennél még többet?

Világod – nézd – halott, te is az vagy régen.

Valaha akartál?, mit?, nemigen értem,

két öklöd zsebedben rongyokká szétrohadt,

szakadt köpeny mutatta „szabadságodat”,

ennyi maradt, láthatod, hogy mennyi.

Lázadás? Mi végre? Mondani meg lehet?

Brüsszelbe, Londonba utazgattam veled,

s lukas nadrágodban könnyű szellő fütyült.

Széteső önmagad engem börtönbe küld,

s porlad mind: ami voltál, ami vagy.

(Fekete Sas Kiadó, 2022)