Luzsicza István írása Király Farkas Ha elfogy a fény című novelláskötetéről

Király Farkas váratlanságokkal teli neoavantgárd munkássága alapján szinte magától értetődő, hogy még azzal a határozott felütéssel sem kezdhetünk, hányadik novelláskötete is az idei könyve, hiszen a korábbi A Boldog utca hava és egyéb történetek elbeszélései után a tavaly nagy visszhangot kiváltó, kisregényként méltatott Sortűz is novellafüzér a szerző értelmezésében. Ha maradunk a harmadik prózakötet meghatározásnál, a Ha elfogy a fény tizenhat írása azzal szembesít, hogy a szerző a klasszikus formajegyekkel, módszereivel és meseszövésével első prózái kijárt ösvényén halad – s végül meg is haladja.

Ennek felfedezéséhez hamar eljut az olvasó, akit a cselekmények több szálon futtatása, többszólamú megszólaltatása, a képzelet és valóság összecsúszása, az abszurd csavarok és olykor bölcseleti mélységekig érő csattanók ténye önmagában már nem lep meg, az ötlet és a kivitelezés viszont továbbra is, mert az érdeklődés és a feszültség fenntartása, a szórakoztatás igénye ezúttal sem szenved csorbát. A legfontosabb újítás az író régi környezetében és az általa is megélt időszakokban keresendő: a Kolozsvárról az anyaországba került Király a budapesti történetei után „hazalátogat”, írásai javarészt Erdélyben – sokszor a személyes élményekből táplálkozó barlangászvilágban –, hol a huszadik század utolsó évtizedeiben, hol a mában játszódnak, leginkább mégis a megállt idő kortalan közege érezteti hatását és juttatja okkal-joggal eszünkbe Bodor Ádámot.

Az írások azonban jellegzetesen Királyéi, s azokat a bevált technika, állandó színhelyei és visszatérő szereplői gyúrják egységbe. Így említésszinten újra átjárnak egyik történetből a másikba a korábbról ismert figurák, felbukkannak kultikussá váló helyek, mindenekelőtt a Lépesváraljaként elnevezett település és a Boldog utcai Fattyú sörözőt idéző örök kocsma, a kezdőbetűjét vesztett Üfé. A rokon vonásokból homogén könyvvé összeállt novellák ugyanakkor egyedileg is működnek, mert az ördög a részletekben rejlik, még ha a misztikum pont ördögöt nem is varázsol elénk – más talányt annál inkább. Már a Husky nyitánya meghökkent – persze nem először alkalmazott – párhuzamosságával, ahogy a novelláját tervezgető író túra közben belecsöppen a saját ötletébe, s hol a valós, hol a megírni tervezett, hallucinálásba forduló sztorit követjük, olykor a későbbi olvasók magyarázatával. A szerkezeti megoldást megismétli a fergeteges Ándörgránd is, amelyben ismét az írói alak és születendő szövege kerül fókuszba, hogy felváltva olvashassuk a főszereplő titokzatos zenéről és egy valahai buszbalesetről szóló írását, illetve az író és szerkesztője évődő chatelését, kikerekedő zárással és a koronaként feltett zseniális poénnal. Vérbő humor jellemzi a nemes egyszerűséggel A segg címmel futó írást is, görbe tükröt tartva korunk elé, ahogy Lépesváralja új állomásfőnöknője a címbeli domborulataival tesz szert hírnévre, mígnem egyre szürreálisabb sztárkultuszának önmaga vet véget.

Nagyobb arányban azonban a végzet kap hangsúlyt, hol apokalipszissé nőve ki magát, mint az esőcsinálás mágiáját megtagadó, s a kandúrján keresztül megbosszult vajákos asszonynál (Ballada Óbesterről), hol rejtélyes tragikomikummal rajzolódik ki egy kifizetetlen munkával kezdődő vadkeleti eseménysorozat végén (Thunderstruck). Másutt a ’80-as éveket felidézve kapunk beszámolót egy tragikus hegyi balesetként záruló kalandról, a szocializmus érzékletesen ábrázolt kulisszái között összeérő szálakkal (Ahol a varjú ugat), míg a „képzelt” alezredes és a naponta más nevet használó szénégető kifejezetten Bodornak ajánlott históriájában feloldatlanul misztikus, skizofrén sorsok és események végződnek hasonlóképp (Füstbe mentek), de megjelenik népies ballada csodájaként is az elmúlás (Ragyogás). Néprajzi elemekkel találkozunk a Kötve és oldva szövegében is, s a cím az alpintechnika mellett Jancsó és Latinovits filmklasszikusára enged asszociálni az új és a régi közötti párhuzamokkal, ellentétekkel, tragikus emlékekkel, a hely árnyalt keresésével és nem találásával, miközben hősünkhöz visszakerül húsz éve ellopott, muzeális telefonja – az oldás és főleg a kötés azonban a helyleírások és a lexikális közbevetések során emelkedik ki, nyilvánvalóvá téve a „szerelmes földrajz”-érzetet, amely a könyv elejétől búvópatakként kíséri végig az olvasót, s itt érezhetően a felszínre is tör.

A címadó, szürreális kerettörténettel körülvett Ha elfogy a fény is fatális tragédiával zárul, miután egy vaksötét barlangból csodaszámba menően sikerül megmenekülni, s e barlangász-önéletrajziságból indít a helyi mutyit feldolgozó Dögök, az alpinista baleset orvosi ellátásának rövidke, ám a kötet korábbi részeire is visszatekintő leírása (Pólya), vagy az ugyancsak drámai végkifejletet előidézve megelevenedő helyi mítosz (A menyasszony fátyla), illetve a megtalált csontok és testi fogyatékos Paszkálok falujának morbidul groteszk meséje is (Chez Pascal).

Két írást a végén külön is ki kell emelnünk. Az év novellái 2018 válogatásában is helyet kapott A gyümölcs íze a könyv egyik legfajsúlyosabb szövege, amelyből a Sortűz háborús alapélménye tekint vissza, ezúttal délszláv színen, ugyanakkor a földöntúli nyugtalansága okát kereső magyar főszereplővel, aki Jugoszlávia véres szétszakadásakor horvát zsoldosként végez szerb zsoldba lépett régi – a romániai forradalom alatti – bajtársával. Az évekkel későbbi cselekményben egy beteljesületlen szerelem és az okkultizmusban jártas ismerős képében érkező transzcendens mellett a posztmodern-közeli önreflexív szellemességeken át – mint a Boldog utcát olvasó főhős – jutunk el a végtisztesség megadásáig és a lelki békéig. A rutinosan alkalmazott „királyfarkasos” elemekből jól megfigyelhető, szerzőnk mennyire uralja a maga által teremtett világot, atmoszférát, mennyire sajátja ez az anyaországin már túllépő, egyszerre Kárpát-medencei és balkáni, teljes közép-európai ezredfordulós mágikus realizmus (hiszen hogyan másként lehetne nevezni), ahol a kényszerű szimbiózisban élő vegyes népesség mitológiája a korábban megismertnél is jobban elszakad a valóságtól – miközben egy pillanatra sem kételkedünk az irracionalitás tényszerűségében.

Így érkezünk A sárkány utolsó feje záródarabjához, amelyben sorjáznak a korábbi írásokra tett utalások, így lesz – önállóságával együtt is – a szonettkoszorúk befejezésének mintájára „mesternovellává”, egyértelműsítve, hogy a lendületes, könnyed mesélőkedv mennyire precíz és fegyelmezett munkavégzés eredménye; s a végzetbe kifutó, mégsem tragédiaként érzékeltetett filozofikus zárlat is a kötet egészét jellemzi, amint az emberi lény összetettségéről és sokszínűségéről vall, sárkányfej módjára kinövő jó és rossz tulajdonságainkról, amelyek – hiába is választanánk ki a legszükségesebbnek érzett egyetlent – csakis együtt létezhetnek, vagy sehogy.

Az utolsó oldalt befejezve nagyon sajátságos, egyedi könyvet teszünk le, ahogy azt Király Farkastól megszokhattuk, azzal a tudattal, hogy még beljebb és tán feljebb jutottunk egy orientációiban kuriózumot jelentő életműben. S aligha konkurál a novellák szellemességével az olcsó szóvicc, ha azt mondjuk olvasmányélményünkre, hogy nagyon Király – de attól még az.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2019)